Miért mondom azt, hogy a küzdősportok az élet legjobb tanítói? Az ökölvívásnak köszönhetően számtalan életre szóló bölcsességgel gazdagodhattam. Emlékszem, a Vojvodina bokszklub színeiben a negyedik mérkőzésem volt…
Megszólal a gong. Az edzőm utasításait követve az küzdőtársamra rohanok. Megsorozom egy – a mesterem által ökölkoktélnak nevezett – négyütéses kombinációval, majd kilépek, s elmozgok tőle. Majd megint. És megint. Egyetlen maflást sem kapok. Nyeregben érzem magam. A következő támadásomnál már sikerül egy jobbegyenessel megrendítenem a kék mezes vranjei ökölvívót. A bíró félrelök, a semleges sarokba küld, majd rászámol. – Egy… Kettő…
– Ez megvan – jut eszembe naivan. Közben klubtársaim az én nevemet kezdik skandálni a szorító mellett. A körülbelül kétszázas lélekszámú közönség is csatlakozik hozzájuk. Érzem, ahogy minden sejtemet elárasztja a végtelen önbizalom. Ellenfelem a hatodik másodpercnél felemeli mindkét kezét, jelezve a bírónak: képes folytatni a meccset. A mérkőzésvezető a szorító közepére hív bennünket, összeérintjük a kesztyűinket, majd visszaküld bennünket a sarokba.
– Boksz – ordít fel. Vérszemet kapok. Ismét a kék sarok felé rohanok: balegyenes – jobbhorog – végtelen sötétség. Hatalmas zaj. A közönség ordít. Én a földön fekszem. Kinyitom a szemem. Minden zavaros körülöttem. A csillagokon kívül csak a bíró kezét érzékelem, ahogy megtörik rajta a reflektorfény, s mutogatva az arcom előtt számol. Hogy hányat mutat, azt nem látom. Hogy hányadiknál tart, azt nem hallom. Összeszedem minden erőm. A kötelekbe kapaszkodva felhúzom magam. Felkelek. A lábam ugyan nem arra visz, amerre szeretném, mégis felemelem a kezem, jelezve a mérkőzésvezetőnek: folytatom. Magatehetetlenül szökök az ellenfelem ütései elől, aki soroz jobbról is, balról is. A másodpercek óráknak tűnnek. Míg végül a gong ment meg a teljes megsemmisüléstől.
Leülök a sarokba. Az edzőm ordít. Az utasításokból semmi nem jut el hozzám, mégis bólogatok. Megszólal a gong. Percekig csak szökök az ellenfelemtől, míg egyszer csak átveszem az irányítást a gazdát vesztett testem felett. Egy-két sikeresen bevitt ütés után pedig már a pillanat törtrésze alatt szilánkokra hullt önbizalmam is kezd helyreállni. Egy kombinációt indítok. Balhorog – jobbegyenes. Félrelöknek, a semleges sarokba küldenek. Az ellenfelemre számolnak. Nem tudja folytatni. Vége a meccsnek. A kezem a magasba emelik. A nálam másfél fejjel alacsonyabb edzőmhöz szaladok, átölelem. Amit a mesterem akkor mond, azt soha nem fogom elfelejteni.
– Padlóra kerültél, felálltál. Ez az, ami igazán számít ebben a sportban – jelenti ki, majd feltesz egy emlékezetes kérdést: Tudod, mit mondott erről minden idők legnagyobb ökölvívója, Muhammad Ali? A legtöbb nagyszerű kijelentését ismerem Alinak, ám a padlózással kapcsolatban nem ugrik be egyetlen idézet sem tőle. Megkér, hogy miután hazaérek, nézzek utána, mert mint mondja, az a mondat egész életemben hasznos lesz majd.
Valóban. Ma, amikor érkeznek felém az élet hatalmas, olykor teljesen megrendítőnek tűnő pörölycsapásai, mindig eszembe jut az Alitól származó gondolat. Hogy miről szól? Ali azt mondta: „Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad.” S hogy ezenkívül miért volt még tanulságos számomra a mérkőzés? Mert egy életre megtanultam: ha időnap előtt nyeregben érzem magam, az végtelenül káros lehet számomra…
