Könnyen lehet, hogy egész év folyamán sem jut el több játék a gyerekekhez, mint ilyentájt, karácsony környékén. Különösképp, ha beleszámítjuk még a serénykedő Mikulást is. Elgondolkodtató, bár különösebb magyarázatot aligha igényel, hogy miért épp vallási ünnepeinkhez kötődik az örömszerző ajándékozás. Igaz, Miklós napja nem ünnep, de ő szent püspök volt. Húsvétkor meg az igencsak profán nyuszi cserkészi az udvarokat, egykor színes tojást potyogtatva, mostanság meg játékokat is cipelve. Persze a Jézuska vagy az angyalok a legadakozóbbak, még ha ők gyaníthatóan értelmesebben ajándékoznának is, ha nem rendelést teljesítenének.
A játék nélkülözhetetlen a gyerekek számára, hiszen a „jövőt játsszák”, de a felnőttektől sem idegen; a játékszerek viszont nehéz kérdéseket vetnek föl. Ha a mostaninál barátságosabb évszakban kitekintünk az udvarra, meglepődünk, hogy a gyerekek vagy unokák miként kreálnak játékot a „semmiből”: ágból, kavicsból, homokból, növényekből. Ha még vízhez is hozzájutnak, akkor teljesedik ki igazán a világuk. Mintha beleszülettek volna a természetbe. Mert az ember is beleszületik a természetbe. Ha később el is hagyja.
A felnőtt pedig „besegít”, előhozva a szobából rakásnyi műanyag játékot – „hozzak-e még többet, gyerekek?” –, hogy fölborítsa a rendet, amit ő már nem vél természetesnek, miközben épp most fordítja át természetellenesbe.
Éledezni kezdtek – az aratóünnepeket jókora késéssel követve – a hajdani kukoricaszedést idéző őszi rendezvények, amelyekből a gyerekek sem maradnak ki játékaikkal. Ők pedig csakhamar épületet emelnek csutkából; a kislányok, amikor a fejlődésben megkésett zöld ruhás csőre akadnak, benne hajas babára lelnek; ahhoz már némi felnőtt segítség is szükséges, ha állatokat formálnának kukoricaszárból.
Régen így játszottak a gyerekek – mondják a szervezők –, mintha kihalt múltat mutatnának megsárgult képeken, miközben most is ugyanúgy játszanának, mint negyven-ötven évvel ezelőtt, ha módjukban állna. És öröm meg csalódás kíséretében megtapasztalnák, hogy milyen nehéz feladat magas tornyot építeni csutkából, mennyire élvezetes és hasznos a közös „munka” és igazi az együttes siker.
Mondhatjuk, bizonytalan meggyőződéssel, hogy régen a szegénység késztette a gyerekeket találékonyságra – amiben lehet jókora igazság is –, de hát akkor a mostaniak már nem találnának gyorsan játékszerre a természetben. Egykor nagy öröm volt az, ha falusi búcsúkor némi pénzt kapott a gyerek, hogy órákon át a zsebében szorongatva járkáljon a hatalmas kínálatot nézegetve, míg a végén megszerezzen egy fából készült, szárnyait csattogtató kerekes lepkét. Nem volt az haszontalanabb játék egy mai kisautónál, mert a lepke akkor „repült”, ha szaladtak utána, a tizedik-huszadik kisautó – idejekorán indul a fogyasztásra nevelés – pedig már csupán egy a sok közül, csak gurulni tud egymagában. Némely családban már szűkké vált a játékszoba a játékok számára, amelyek egy része ügyességet igényel, a másik unalmas, és javarészt úgy elbújnak egymás mögött és alatt, hogy feledi őket és újra vágyik a tulajdonosuk. A játék szemétté silányuló műanyagrengeteggé válik, miközben az óvodások büszkén mondják föl környezetvédelmi ismereteiket, amiből kimarad a „ne vedd meg!”.
Ami régi, az nem mindig ósdi, nem is haszontalanabb az újnál. Bizonyíték rá az elég öreg természet. Ráadásul régen semmi sem veszett kárba: a csutkát betüzelték, a szárat befűtötték, a hajas babát pedig megette a tehén. Mégis a Barbie baba lenne az örök?
