Csak úgy odaveti – mármint ide, nekem – a régi időkből visszamaradt kitartó újságolvasó ismerősöm: Miért nem írtok már riportot a gazdagokról is? Aztán sorolja a korábbi és újabb írásokat a szegényekről: sokgyerekes családot említ, amely kitartóan küszködik kevéske pénzből a fennmaradásért. Egy másikat hoz szóba, amely a jó szándékú emberek segítségében bízik. Aztán ott van egy-két régebbi öreg, akik fölvergődtek, de csak nagy küzdelmek árán maradtak talpon, és most már nem is panaszkodnak. S ha egykor átélt ünnepek kerülnek szóba, mindenki azokba az időkbe kanyarodik vissza, amikor az ínségből is elővillantak aprócska örömök. Vagyis az öröm nagy volt, hanem a forrása volt mai szemmel semmiség: mostanság említést sem érdemlő értéktelen holmi, akár kukába is vethető. Szép emlékként idézik föl az ünnepi asztalt, a narancsot, a szigorú beosztással fogyasztott édességet, a három-négy gyereknek szánt közös kerékpárt. Aztán meg következtek a hétköznapok, el-elmaradt iskolai uzsonnával és lemondott kirándulásokkal, megvarrott iskolatáskával, megragasztott gumilabdával.
Persze azt is tisztáznunk kellene, hogy milyen gazdagokra gondolt. Azokra a nehezen megközelíthetőekre, akik helyett a teendőiket a titkárnőjük kénytelen számontartani, vagy a tehetősekre, akikből biztosan szép számban volnának már körülöttünk, ha a háborús évek nem írnak új időszámítást. Gyorsan megállapodunk, hogy azok jöhetnének számításba, akik legalább néhány százmilliót megforgatnak évente, hiszen a közepesen gazdagok is azzal kezdenék a történetüket, hogy bizony gyerekkorukban korán munkára fogták őket a szülők a mezőn, a műhelyben…
Az emberek szeretnek együttérzőek lenni, jót tenni, mert bizonyosan nem kárörvendően olvasnak a szorult helyzetben tengődő családokról, miközben a saját múltjukat is keresik benne, némelyikük adakozik is az átérzett sors miatt. Minek foglalkozni azokkal, akiknek amúgy is jól megy, igyekezhet is bárhogyan a nagy többség, úgysem jut a közelükbe sem. És a gazdag kevesek mellényzsebből adhatnak annyit, amennyit te egész hónapban sem keresel meg.
– Ismersz olyan középosztályba sorolhatóakat, akik szimpátiával tekintenek a gazdagokra? Akik természetesnek vélik, hogy rájuk is szükség van. Igazságos elosztás csak a sohasem megvalósuló kommunizmusban lesz majd. Az érdekelne, hogy ők feszélyezve érzik-e magukat a gazdagságuk miatt, van-e lelkiismeret-furdalásuk. Miért nem látod őket a pórnép között? Igaz, Mátyás király is csak álruhában tette ezt – mondja.
– A civilizáció kezdete óta mindig versenyzett egymással a szegénység és a gazdagság. Bűnös tett lenne a gazdagodás? Mindegyik vagy csak a becstelen? Működne-e olyan módon a társadalom, ha minden tehetős szétosztaná vagyonát a nincstelenek között? Vagy másnap összeomlana? – kérdezek vissza.
– Azt nem tudhatom, de nem is erre szeretnék én választ kapni, szívesebben olvasnék arról, hogy mit mond a gazdag, volt-e már nagyon éhes. A viszki jobb-e, vagy a barackpálinka. Tudja-e, milyen az otthoni tyúkhúsleves, vagy vendéglőbe jár étkezni. Érdekelne az is, hogy mihez kezdene, ha hirtelen elúszna a vagyona. Mert lehet arról olvasni, hogy a szerencsejátékok nagy nyertesei néhány év múltán teljesen elvesznek. Megkérdezném arról is, tudja-e, hogy létezik akciós áru is a boltokban, meg hallott-e turkálóról. Soron kívül jár-e orvoshoz. Szokott-e lottózni. Dajkálta-e a gyerekét vagy az unokáját? Nagy öröm-e a gazdagság. Szokott-e viccelődni. Ön szerint, uram, jó irányba halad a világ? És mi a véleménye a szegénységről?
