Csikorgós idő volt, olyan rendes karácsonyi, hóval és faggyal. A család a templomba igyekezett. Az utcán a keréknyomokban egy-két hete hízott már a jég, a keményre fagyott sarat hó födte, estek-keltek a járókelők. A gyerekek közel vannak a földhöz, talán még élvezték is a bukdácsolást, ám az apa úgy döntött, majd ő megy a jégen a kisebb gyerek helyett, akit egyébként papnak szántak, mert elsős-másodikos korában oly szorgalmasan járt ministrálni a tél uralta hajnali misékre is, hogy úgy vélték, ezt a hivatást éppen rá szabták. Ő viszont idejében kijelentette: azt nem vállalja, mert nem lehet megnősülni. Jót nevettek rajta a felnőttek, nem úgy, mint most az apján, amikor a jégen térdre esett. Mire mise után a templomból sántítva hazaért, már alaposan bedagadt a lába, szomorkássá lett a karácsony, de tudták, hogy nagy baj úgysem lehet, nem hagyja cserben a Jézuska, annál kevésbé, mert épp az ő születését mentek ünnepelni. Vízkeresztre már nem is maradt komoly nyoma a balesetnek.
A tanyákról akkoriban szánkókkal érkeztek az emberek az újszülöttet dicsőítő ünnepre. Talán ők is szívesebben vállalták a fagyos-havas utazást, mint a kerékmarasztaló sarat, meg különben is a tiszta fehérség illik igazán az ilyen, soha nem megismétlődő eseményhez. Amikor zúzmara ül az ágakon, hó pedig mindenen. Csak a lovak, hátukon takaróval, kapáltak, és várták türelmetlenül a szertartás végét, nem tudván, hogy magasztos küldetést teljesítenek.
Azóta, és bizonyára azelőtt is, mindenféle baleset és megpróbáltatás ellenére vágyják a karácsonyvárók a havat, az időjósokat a riporterek hetekkel korábban arról kérdezik, lesz-e fehér karácsonyunk. A riportarany a rádióban panaszkodva jegyzi meg: Három gyerekem van, de közülük kettő még nem látott valamirevaló havat. Egykor tízévenként egyszer fordult elő, hogy a tél teljesen megfeledkezzen a havazásról.
Természetes emberi igény lehet az ünnep teljessé tétele az angyali fehérség által, de legalább azoknak a vágya, akik megélték már az élményt. A kisebbek legfeljebb meseként hallgatják, hogy régebben az volt a természetes, hogy nyáron süt a nap, télen betakarja a hó a fagyos földet.
A karácsonyfa alatt sorakozó ajándékok némelyikét sokan szívesen átváltanák tobzódó hópelyhekre. Persze Jézus születéséhez csak mi, elméletben havas vidéken élők kötjük a karácsonyi fehérséget. Betlehem környékén, Palesztinában legfeljebb magas vidéken eshetett időnként valamicske hó, a pásztorok pedig éjjel legelőről indultak el a Megváltót köszönteni, nem úgy tűnik, hogy télies időben. Ki tudja, a földkerekség melegebb tájain, mondjuk Ausztráliában, milyen időjárás kíséretében tartják a legbensőségesebbnek a nagy ünnepet. Nem lehet az más, mint ragyogó napsütés, a viharos eső nem illene hozzá.
Abban sem igazán lehetünk biztosak, hogy pontosan mikor született Jézus, habár mi már aligha adnánk másik évszakért a havasnak remélt karácsonyunkat. Pontosabbnak tűnik viszont a halálának és a föltámadásának a napja, a húsvétot mégis évenként más-más napon ünnepeljük. A környékünkön megesett már az a szokatlan történet, hogy ha a születésre nem is, a föltámadásra szánkóval érkeztek a hívők a templomba. De ilyen fordulatra senki sem vágyott, nem is tette teljesebbé, hanem inkább szokatlanná az ünnepet. A karácsonyé ez az elmaradozó kiváltság. Pedig jókora szükségünk lenne rá, mert azt mondják, mifelénk ilyenkor igazi jókedvvel csak a hópelyhek között járnak az angyalok.
