Belefütyül a vonat a csendes februári sötétségbe, miközben nyugtató zakatolása lassul, majd az állomásról továbbindulva ismét szaporázza „lépteit”. Másfél kilométernyi távolságra tőlem naponta fél tucatszor végigjárja Zentától Szabadkáig a távolságot; no, nem Magyarkanizsa és Horgos irányába, hanem Fölsőhegyen át Völgyes felé. Ez utóbbi útvonalat nemrégiben építették újjá, a másikon meg rövidesen fölszedik a síneket. Különben is régen föladta már az autókkal és teherjárművekkel folytatott küzdelmet. A legutóbbi balkáni háborúskodás idején és utána éveken át vakvágányként szolgált vagonok hosszú sorának – azok meg közprédának –: ide, Fölsőhegy határába lökték ki a kegyvesztett járműveket. Aztán eltűntek, így csak az üres sínpár árválkodik a gazban, Adorján felé futva. A hírek szerint most már nem sokáig, mert eladták további tizennégy útszakasszal együtt lebontásra, fölszedésre. A sajtó szerint helyenként negyvenéves vasútvonalakról van szó, ami tévedést sejtet, talán a tudósító nem hitte el, hogy száznegyven éve is lehetett ezen a vidéken vasút. Igaz, ez a két vonal – a horgos–zentai és a Szabadkáról Zentán át Óbecséig futó – ennél valamelyest fiatalabb, „csupán” a százharmincharmadik évüket töltik az idén, vagy csak egyikük, ha a másik nem élné meg november 14-ét, a valamikori átadás napját. A múlt század hetvenes éveiben még az 1800-as esztendők végére utaló dátumot olvastam a sínek oldalán a Diósgyőr fölirat mellett. Magyarország megcsonkításának sok-sok áldozata közé tartozott a vasút is, nem véletlen, hogy az említett tizenöt szakaszból tizennégy Vajdaságban található. A Megy a gőzös Kanizsára gyerekdal (nem is gyerekeknek íródott) igazságtartalma különben is elveszett a gőzösök kihalásával, rövidesen pedig az útját is eltüntetik. Legföljebb a töltés fogja jelezni, hogy valaha erre vonat is járt.
Hajdanán persze mindkét, Szabadka felé irányuló vágány nagy szolgálatot tett a polgároknak. Egyidőben talán legnagyobbat a fölsőhegyi bosztányosoknak. A múlt század elején harmincan-negyvenen dinnyét termesztettek a faluban. Kéttucatnyi bosztányos Budapestre küldte a termést: délután indult a vonat, éjfél után érkezett Budapestre. Főidényben négy-öt vagont is megraktak a zentai vasútállomáson. Itthonról két megbízott utazott el a fővárosba, ők szervezték meg az értékesítést; haza sem jöttek, amíg érkezett a dinnye. Egy alkalommal állítólag olyan kicsi volt a kereslet ez iránt a gyümölcs iránt, hogy két vagonnal bele kellett önteni a Dunába. Egy évszázad múltán sem derült ki, hogy valóban így történt-e...
Később, az egyik és a másik világháború után is, amikor már Szabadkánál meg Horgosnál húzódott a határ, a falubeliek pedig a dinnyéről konyhakertészetre váltottak, sokan vasúton szállították az árut a piacra. Mások meg parasztkocsival. Persze nem Pestre, csak Szabadkára. Huszonvalahány szekér kelt útra déltájban, hogy estére a Zöldfa vendéglőbe érjenek, reggel átadják a portékát a kofáknak. Ha jó ára volt a paradicsomnak, megtörtént, hogy a gazda végig a lovakkal együtt gyalogolt, mert az ő helyét is kosarak foglalták el. A vasúti szállítás kissé körülményesebben zajlott, mert amikor a vonat Kanizsa felé kanyarodva megállt a Kolóniában – azon a szakaszon, amelyet majd most szednek föl, és ahol kiépült állomás sosem létezett –, iparkodni kellett berakni a sok árut az itteniek által megrendelt tehervagonokba. Ha meg valaki éppen a másiknak a paradicsommal teli kosarába lépett, viharos csatározássá fajult a berakodás.
Aztán az új világban áttértek az autókra. Fél Vajdaságot bejárták, utána meg Eszékig és olykor Zágrábig vezetett az útjuk. Időközben ez utóbbi két város másik országba került, a régifajta bosztányosok meg kihalófélben vannak, bár nem azért, mert kihúzták alóluk a síneket.
