„Jól van, ez semmi. Felállsz, és mész tovább” – mondta a kislánynak az autószerelő édesapja. Nővéremmel és egy közeli barátommal egymásra néztünk, majd elnevettük magunkat. „Ez a nap kijelentése” – mondta a cimborám. Hogy miért? És hogy hogyan jutottunk el a szakember műhelyébe? Hát ez egy izgalmas történet.
Az egész hétfőn délelőtt kezdődött, amikor meghívtak egy szakmai megbeszélésre, Budapestre. Örömömben elújságoltam testvéremnek a hírt, aki felcsillant szemekkel tudatta velem: ő is jön, hiszen neki is lenne dolga arrafelé. Annak érdekében, hogy még izgalmasabb legyen az út, szóltam egy barátomnak is, aki szintén rábólintott a kiruccanásra, így hárman keltünk útra. Mindnyájan felvettük már a koronavírus elleni védőoltást, mi tartana vissza? Az egyéves (kisebb-nagyobb szünetekkel) bezártságot követően felemelő érzés volt kikanyarodni az autópályára.
A rádióval együtt mi is üvöltöttünk. Szólt a rock 'n' roll, bömbölt a Mennyország Tourist. Induljon a banzáj!
Örömünk azonban nem maradt sokáig felhőtlen, ugyanis a határhoz közeledve furcsa, égett műanyagra emlékeztető szagra lettünk figyelmesek. Először azt gondoltuk, kívülről jön, de gyorsan bebizonyosodott, hogy tévedtünk, ugyanis pár perc múlva megálltunk az autópálya közepén (nem önszántunkból). A motor feladta a harcot. Egy ideig csak ültünk szótlanul, majd valaki feltette a kérdést: „Na? Most mi lesz?” Válasz azonban nem érkezett rá. Kezem a kormányra ragadt, és csak néztem magam elé. Gondolkodtam. Muszáj felmennünk Budapestre. De hogyan? Kit hívjunk? Stoppoljunk, vagy induljunk meg gyalog?
Jött is az ötlet: van nekem otthon egy autóm. Azt fel kellene juttatni valahogy hozzánk, ezt pedig haza kellene vontatni, és már részben meg is oldódott a probléma – gondoltam. Így hát gyorsan hívtam egy járművontatót, valamint megkértem egy barátomat, hogy hozza fel az én kocsim. Ő segítőkész volt, és beleegyezett. Ekkor nem maradt már más, mint a várakozás. Csak ültünk az autóban. A percek óráknak tűntek, de végül csak megérkezett a várva várt jármű, amelynek egy pillanatra nagyon megörültünk. Tényleg csak egy pillanatra, ugyanis a segítséget hozó barátom arca nem volt túl vidám. „Valami gond van. A kormány nagyon nehezen fordul, és világít pár jelzőfény a műszerfalon” – mondta kiszállás közben.
Először azt gondoltuk, hogy csak viccel. Más nem lehet, biztosan viccel. Azonban gyorsan bebizonyosodott, hogy útközben valóban elromlott a másik autó is. „Ez nem lehet igaz” – szólaltunk meg egyszerre. Végül megérkezett a vontatós is, aki elmondta, hogy ha nem rohanunk gyorsan mesterhez, akkor neki két munkája is lesz velünk, ugyanis elszakadt egy szíj, amely az akkumulátor töltéséhez nélkülözhetetlen. Így hát rohamléptekben Topolya felé vettük az irányt, egy ismerősünkhöz. Ez az útszakasz sem volt izgalommentes. „A lámpát, rádiót kapcsold ki, hogy ne terhelje az aksit” – szólt a jótanács a vontatómestertől. Jó. Legyen. Ilyen rövid úton csak nem találkozunk rendőrökkel, nem? De! Érezhették, hogy már van elég bajunk, mert – akarva-akaratlanul – nem vettek tudomást erről a tényről. Van még szerencsénk!
Két óra várakozás és másfél órányi autószerelés után végül elindulhattunk Budapestre. Azt hozzá sem teszem, hogy ekkorra már az ég is leszakadt, és a szél is süvített. Az oda- és a visszaút azonban már zökkenőmentesen ment. Minden jó, ha a vége jó, nem? Az autószerelőnek pedig igaza volt: ha elestél, nincs baj! Állj fel, és menj tovább! Hogy mivel is lettünk mi gazdagabbak ezzel a nappal? Egy jó sztorival, biztosan…
