„A diákok körében azt tapasztalom, hogy erőteljesen hanyatlott az olvasási kedv, és egyre többen vannak azok, akik hallás után tanulnak, s már a tankönyvet sem veszik a kezükbe, nem még a szépirodalmat. Ez felháborító!” – jelentette ki a közelmúltban debütált magyartanárnő ismerősöm, akivel újabban rendszeresen diskurálunk különböző olvasmányokról. Jogos volt tőle tehát a feltételezés, hogy én már gyermekként is a rendszeresen olvasók táborát gyarapítottam, de tévedni emberi dolog. A kijelentést követően nem kellett sokáig várnom arra, hogy megkapjam tőle a számomra kissé kellemetlen utóízű kérdést: „Te mennyit és miket olvastál gyermekként? Biztosan ezerrel bújtad a szépirodalmat is.”
Kicsit szégyenkezve, de enyhe mosollyal az arcomon mondtam el neki, hogy én sem tartoztam bele az általa elképzelt mintadiák kategóriába. Alsósként a szüleimre hallgatva még nagyon szívesen olvastam rövidebb könyveket, ez azonban később megváltozott. Örökmozgó, hiperaktív gyermek lévén az olvasást ördögtől valónak tartottam. Képtelen voltam leülni, és a betűkre, szavakra koncentrálni. Amúgy sem láttam át kellőképpen a leírt szövegek üzenetét. Hiába mondta nagyapám: „Fiam, olvass, tanulj! A tudást nem veszi el tőled senki!”, engem akkoriban nem lehetett ilyesmivel meggyőzni. Természetesen a foci, a bújócska és az iskolát követő egyéb szabadtéri elfoglaltságok mindegyike érdekesebb volt, mint könyveket bújni. De az sem kizárt, hogy az „ami kötelező, az keserű” elv is közrejátszott a kérdésben. Barátaimmal mindig megtaláltuk a módját annak, hogy a tanáraink által előírt olvasmányokat rövid idő alatt letudjuk. Általában elolvastunk egy rövid összefoglalót róluk, vagy ha kicsit megerőltettük magunkat, akkor hangoskönyv formájában hallgattuk meg az előírt műveket. Igaz, egyszer-kétszer előfordult, hogy elolvastuk a teljes irományt is, de csak akkor, ha az előbb említett verziókhoz nem találtunk forrást.
Már a középiskola padját koptattam, amikor megtört a jég. Akkoriban versenyszerűen bokszoltam, és ez vezetett rá arra, hogy végre már szórakozás céljából a kezembe vegyek egy (Muhammad Ali életéről szóló) könyvet. Ennek köszönhetően felismertem, hogy nem is annyira ördögtől való dolog ez a tevékenység. Sőt! Ráeszméltem, hogy az olvasás repít. Elrepít. Egy másik világba. Rájöttem, hogy az olvasás tulajdonképpen nem más, mint gyors és kedvezményes árú utazás, amellyel magunk mögött hagyhatjuk az olykor szürkének tűnő hétköznapjainkat. És arra is, hogy az olvasás nem menekülés az életből. Az olvasás maga az élet. Életet teremt, hiszen életre keltünk magunkban olyan dolgokat, amelyeknek létezéséről korábban nem tudtunk.
A könyvek és az olvasás „ellenségéből” így annak rabjává váltam. Ma már úgy érzem magam egy könyvesboltban, mint annak idején, gyermekként, egy játékboltban. Mindig fura érzés önt el, amikor megveszek egy kötetet. Imádom a frissen nyomtatott könyvek illatát, továbbá izgatottá tesz a várakozás, a gondolat, hogy vajon hová jutok majd el a lapokon végighaladva, és kikkel találkozom az adott nyomtatvány világában. Egy általam nagyon kedvelt egyetemi tanárom mondta a kedvenc egyetemi kurzusomon az alábbi mondatokat: „Gyermekeim, az olvasáshoz fel kell nőni. Van, aki már gyermekként eljut erre a szintre, van, aki középiskolában, valaki csak idősebb korában, de van olyan is, aki soha nem jut el odáig. De mindenképp meg kell érni hozzá.”
Milyen igaza volt a professzor úrnak! Önök emlékeznek még arra a napra, amikor „megértek” az olvasásra?
