Április volt. Az egész világon tombolt a járvány. Mi, temeriniek úgy gondoltuk, hogy helyileg kötelezettségünk segíteni a legveszélyeztetettebb korosztálynak, így egy akció keretében több mint háromezer segélycsomag kiosztására vállalkoztunk a rászoruló nyugdíjas és a szociálisan hátrányos helyzetű polgárok részére. Mindezt karöltve, magyarok és szerbek.
Be is futott a templomudvarba a rakománnyal megtömött teherautó. Pakolni kezdtünk. Egy korombéli szerb fiatal állt mellettem, akit addig csak látásból ismertem a helyi edzőteremből. Megszólított:
– Rég láttalak. Mivel foglalkozol most? – tette fel a kérdést. Meglepett, hogy hozzám szólt. Csupán annyit válaszoltam, hogy Szegeden tanulok újságírói képzésen, és máris a szavamba vágott:
– Olyan jó nektek, magyaroknak. Büszke nemzet vagytok, egy nagyon jó vezetővel. Felnézünk rátok – mondta, majd megsúgta, hogy ő egyébként nagyon szívesen tartozna a magyar nemzethez. Döbbenten álltam előtte. Nem is tudtam mit mondani. Csak idétlenül mosolyogtam.
Az illető mondandója több szempontból is tanulságos volt számomra. Rájöttem, hogy ez már nem az a Szerbia, ahol én felnőttem. Ez már nem az az ország, ahol a gyermekek félve járnak iskolába, útközben a „halál a magyarokra" kifejezést olvasva a házak falán. Ez már nem az a hely, ahol a magyar fiatalok hétvégenként úgy mennek el szórakozni, hogy tudják: bármikor atrocitás érheti őket nemzeti hovatartozásuk miatt. Ez már nem az az ország, ahol a boltokban, a köztereken agresszívan (olykor-olykor tettlegességig fajulva) felszólítják az embert, hogy ne beszéljen a saját anyanyelvén. De hogyan változott meg minden gyökerestül néhány év leforgása alatt? Hogyan történhetett, hogy azok, akik nem is olyan régen még az országuk ellenségének tituláltak bennünket, ma már felnéznek ránk? Korábban is meg voltam róla győződve, hogy ha a „nagypolitika" nem kavarja fel az állóvizet az emberek életében, akkor azok békességben, nyugalomban megférnek egymás mellett nemzeti, faji vagy akár vallási hovatartozástól függetlenül, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljöhet ez az idő itt, a Vajdaságban.
A sors fintora, hogy az akcióról hazaérve a távoktatás keretében politikai üzenetű festményeket kellett elemeznem. Egy XIV. századi festő, Ambrogio Lorenzetti sorozatmunkáját osztotta nekem a tanár. A művész egy háromrészes allegorikus freskósorozaton keresztül kívánta bemutatni a jó és a rossz kormányzás ismérveit, amelyek közül A jó kormányzás hatásai a városi és a vidéki életre című mű volt számomra a legemlékezetesebb. Az említett képen az látható, ahogyan egy város épül és szépül, az iskolák, üzletek nyitva vannak, tele áruval, az utcán éppen fesztivál zajlik, a vidéken pedig folynak a mezőgazdasági munkák. Ezen idilli jelenetek fölött a biztonságot szimbolizáló nőalak látható. A freskórészlet ugyan kissé túlzó, de megmutatja, hogy egy ország (vagy akár nemzet) stratégiájának legfontosabb célja a közösség fizikai biztonságának garantálása, hiszen ez olyan feltételeket teremt, amelyek között az állam minden polgára tudása és képessége szerint gyarapodhat, ezáltal virágzásnak indulhat a gazdaság, kiépülhetnek a kulturális intézmények, kialakulhat a társadalmi rend, és tündökölhet a nagybetűs közösség.
A hétköznapi küzdelmeink között hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy közösségünk milyen mély, nemzetközileg befolyásolt gödörből került ki, és lépett a fejlődés útjára. A magyar–szerb barátságnak köszönhetően pedig egy olyan biztonságos környezet teremtődött itt, a Vajdaságban, amelynek már most látható eredményei vannak, és prosperáló, fényes jövő felé mutat.
