Meglehetősen sok évvel ezelőtt kezdtem el írni egy cselédlány történetét. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a cselédlány feleselős, engedetlen, csöppet sem meghunyászkodó, nincs benne sem alázat, sem sunyiság. Kezdtem sejteni, hogy nehéz dolgom lesz, ha bele akarom tuszkolni a cselédvilágba. De nem volt más választásom, hiszen cselédlány volt.
Tehát meg kellett ismernem a cselédvilágot. Hozzászoktatnom magam olyan gondolatokhoz, mint kimenő. Megérteni, hogy a cseléd élete néhány óra.
Udvarlóval találkozni, barátnővel cserfeskedni, egy padon ülve sütkérezni, hóban hanyatt esve angyalt formázni. Dönteni kell, melyiket inkább: a csendet vagy a nevetést, a mignont vagy a csókot. Ilyen a cselédlányok sorsa.
Láttam, hogy nem fogom tudni rábírni a hősnőm erre. Nem fog tudni folyamatosan lemondani, a semminél kevesebbel beérni. Még vurstli sincs errefelé. Liliom persze akad, mert az mindenhol megterem, de ez mellékszál.
Tehát történnie kell vele valaminek, amitől máshogyan alakul a sorsa. De mi fog történni? Meg kellett ismernem az időt, amikor a cselédlány élt. Sorsfordító időben kellett élnie, amikor felborul a világ, de úgy rendeződik vissza, hogy egy cselédlánynak felívelő sorsa lehessen.
A nagy háború vége, 1918 ősze éppen ilyen cselédsorsfordító idő volt. Ennek előtte még Sinkó Ervinnel is megismerkedhetett, ugyanis ő volt az, aki beléptette a szakszervezetbe. Mindig kell egy csipetnyi valóság ahhoz, hogy formálódhasson a hős. Sinkó volt a csipetnyi valóság. Meg kellett tehát ismernem Sinkót, hogy megérthessem motivációit. Másként kellett olvasnom őt, de ezt mellékszállá teszem.
Kezdett működni a szerkezet: a cselédlány mozgott, beszélt és járkált. Tehát meg kellett ismernem a királyi Jugoszláviát, ha meg akartam érteni, milyenek voltak a mindennapjai. A korabeli magyar sajtó jelentette a csipetnyi valóságot. Tapintható volt a feszültség. Sorsfordító idő kellett megint. Gyűrődnie kellett a világnak, morognia a föld gyomrának, ütközniük az új világokat hirdetőknek.
A második világháború után következő évek éppen olyan sorsfordító időszakot mutattak be, ami lehetővé tette, hogy magabízó cselédlányok vállára súly és teher helyeződjék. De kellett egy csipetnyi valóság, hogy tudjam, alakulhatott eszerint a hősnőm sorsa. Hosszas töprengés és keresgélés után Zákány Antal és Fehér Ferenc költészete közé, a négy elemit végzett költő-újságíró, a zsellércsaládból származó költő-szerkesztő-újságíró költészete közé illesztettem a hősnőm. És tovább működött a szerkezet. Viszont megváltozott a tekintetem. Ez volt az első meglepetés, amit ez a cselédlány okozott nekem, aki kitaláltam őt. Miatta gyomorszájon vágtak e költők versei. Mert más lelkével ereszkedtem közéjük, azt is megmutatták, amire nem volt tekintetem. Egy csipetnyi valóságot a téli szántóföld hideg göröngyei közt, a tehénpára, a húsgyári munka szagába vegyülve.
Így érett középkorúvá a hősnőm, az egykori cselédlány, akit a sorsfordító idők felemeltek, megforgattak, és nem ejtettek el, hanem élni hagytak. De miért hagyták élni? Kerestem egy csipetnyi valóságot, amivel ezt megindokolhatom. Az életben maradottak valóságát. Ebben számos megjelentetett 1944–1945-ös naplójegyzet segített. A részvétlenség, az önzés, a nem múló gyűlölet, az újrakezdés mindennél erősebb vágya mutatta meg magát. Ránk is vetült ebből, akik akkor már több évtizede a gránicon lebegtünk, akárha egy teraszról szemlélnénk a sokfajta valóságot.
Múltak az évtizedek, békebeli évek. És az egykori cselédlány kezdett semmivé válni, felszívódni, alaktalanná lenni. Sorsfordító időre volt szükség megint. Ám a valóság, mint szürke mosogatórongy, időközben kimosta a szavak jelentését. És betömte a szájakat.
