Egy világválság közepén, amikor emberek ezrei halnak meg, veszítik el állásaikat, családok szakadnak szét, nehéz optimistának lenni. Ám ahogy azt a népi bölcsesség tartja: minden rosszban van valami jó. Talán ebben is. De miként találjuk meg a pozitívumokat egy világjárvány kellős közepén?
Március 15. volt, amikor jött a hír, a koronavírus-járvány miatt bezárnak az egyetemek. A vizsgaidőszakba belefásulva, számtalan teendőm mellett úgy éreztem, jót fog tenni egy-két lazább hónap otthon. A határt átlépve már tudtam: komolyabb a helyzet, mint ahogyan azt korábban elképzeltem. Lehet, hogy be kellett volna pakolni a nyári öltözetet is? Déjà vu érzés kerített hatalmába. 1999-et írunk ismét? Katonai gépjárművekből és kamionokból álló menetoszlopot kísérő, szirénázó rendőrautókat láttam az autópályán. Személyi forgalom alig volt. Tudtam, háború van. Háború egy olyan ellenséggel szemben, amelyet nem tízezer méter magasan vagy a boszniai erdőkben kell keresni. Az ellenség szabad szemmel láthatatlan. A front pedig az egészségügyi intézményeinkben, munkahelyeinken, boltjainkban, otthonainkban húzódik.
Közel egy év távlatából, az adventi ünnepek alatt eszembe jutott a már-már közhellyé váló népi bölcsesség: minden rosszban van valami jó. A teraszra tekintő szobám ablakából kinézve elmélkedtem. Kerestem a választ. A több millió ember haláláért felelős világjárvány következtében világszerte százezrek, milliók veszítették el állásukat. A határzárak miatt családok tömegei szakadtak szét. Mégis mi lehet ebben a helyzetben a jó? Aztán rájöttem, a választ nem globálisan kell keresnem, hanem a szűk környezetemben. Eszembe jutottak a mögöttünk hagyott év emlékei. Nővérem gyermekének a születése, keresztelése. A kislány fejlődésének naponta ismétlődő örömei. A majdnem családi rekordnak számító 18 kilogrammos harcsa kifogása édesapámmal és a nagybátyámmal. Az együtt töltött idő. A csodás pillanatok. Lett volna alkalmunk ezekre „békeidőben”? Kétlem. Testvéreimmel már évekkel ezelőtt kirepültünk a családi fészekből, és rohanunk a jövőt üldözve. Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy lesz még lehetőségünk ennyi időt együtt tölteni szeretteinkkel, mint régen, gyermekként. Újból megtapasztalhattam az adventi ünnepek igazi varázsát. Jómagam most a szerencsésebbek közé tartozom. Nekem megadatott a lehetőség, hogy hazajöjjek, és együtt legyek a családommal, míg mások életében ez nem valósulhatott meg. Ám egy biztos. A világjárvány alatt mindnyájunk szemében felértékelődött a család szerepe. Egyeseknek a hiányból fakadóan, míg a szerencsésebbeknek az együttlét miatt. Mai rohanó világunkban ugyanis egyéni érdekeink, céljaink túlzott előtérbe helyezésével sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni a valódi értékekről. Az átkozott vírus azonban rámutatott arra, hogy néha kicsit érdemes megállni, és időt szentelni annak, ami igazán fontos nekünk. A szeretteinknek. A családunknak.
Eszembe jutnak dédnagymamám szavai, aki sokat mesélt arról, hogy milyen volt az élet a második világháború idején, illetve a délszláv háború időszakában, amikor én születtem. Számtalanszor elmesélte, hogy mennyit tanultak a nehézségekből, és figyelmeztetett, hogy adjunk hálát az Úrnak, hogy nekünk nem kell megtapasztalnunk a borzalmakat. Akkor nem gondoltam volna, hogy a XXI. században egy parányi vírus fog bennünket szemléletváltásra kényszeríteni. De ez bekövetkezett. Ha megértjük a kor üzenetét, akkor egyszer talán majd mi is elmesélhetjük unokáinknak, hogy miként vészeltünk át egy világjárványt, illetve azt is, hogy mit tanultunk belőle.
