December végén akarva-akaratlanul összegezzük az év eseményeit. Emlékszem arra, amikor nem tettek másként a különféle tévécsatornák sem. Összeszedték az év legnagyobb bakijait, amit a bemondók elkövettek, megmutatták a legjobb ajtó-ablak helyzeteket, kötényeket a focimeccseken, vicces szituációkat a különféle rendezvényeken. A világbajnok műkorcsolyázó fenékre esett, a Hamletet alakító színész a takarásból kilépve hasra esett, a kalimpáló rúdugró pedig olyan grimasszal dőlt ki oldalra, amilyent csak a zuhanó prérifarkason láthattunk, amikor a gyalogkakukk (bipbip) ismét túljár az eszén. Decemberben édesen kacagott a világ.
Lehet, hogy ma is vannak ilyen műsorok, nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy az embereket ma már lehetetlen szimplán megnevettetni. A szimpla megnevettetésnek, kikacagásnak, kuncogásnak, guruló hahotázásnak ma már számos módon akadályt állítottak. Ami azt jelenti, hogy messze kerültünk a nevetéstől. Aki pedig messze kerül a nevetéstől, az a részvéttől, az együttérzéstől, a teremtő szabadságtól is messze kerül. (Bergson.)
Ugyanakkor semmi sem szab gátat annak, amivel másokat csúf, gúny, megvetés tárgyává lehet tenni, lesajnálni, ítélkezni felette; a karaktergyilkosság korunk nyaktilója, amihez a tömegek csápolva éljeneznek. Ez történik a közösségi médiában, a televíziók beszélgetős műsorainak többségében.
Mindennek tetejébe pedig túlórázik a gondolatrendőr, felügyelve a kimondásra kerülő szavakat, nehogy azok megsértsék valaki érzékenységét. Kivéve, ha az érzékenység megsértése a szándék. Jupiter esete a kisökörrel, más szóval a kettős mérce esete.
Semmire nincs nagyobb szükségünk, mint a nevetés jelentette megkönnyebbülésre, a gondtalan kacagás, (ki)nevetés pillanatait követően jelentkező bölcsességre és belátásra – annak felismerése, hogy én magam is lehetnék az, akin nevetnek, akin kacagnak, aki hanyatt esik a csúszós úton, aki orrán landol a patikában, mert a maszk alatt bepárosodott a szemüvege, és az égadta világon semmit sem lát; lehetnék én magam az, akinek a fülén fityegő maszkot egy hirtelen szél lecsavarta, és már vitte is, de éppen akkor arra jöttek lakli, hórihorgas kamaszok, elkapták a maszkot, és nevetve visszaadták; lehetnék én, aki túlzó pantomimmel adja a másik értésére, hogy hiányzik és szereti; lehetnék én, aki online felügyelem az ellenőrzőt, és elhiszem, hogy nem csapnak be; lehetnék én, aki előadok a konferencián, és olyan hatalmas, krumpliszerű az orrom a képernyőn, mintha egy Karl Malden-hasonmás-verseny első helyezettje lennék.
December vége van, összegezzük az eseményeket. Vegyük tudomásul, hogy csak a veszteség okozta gyászra nincs ráhatásunk, azt másra, mint az időre, nem bízhatjuk. De érzékenységünk, túlfűtöttségünk, harci kedvünk, a járvány okozta bezártság miatti megannyi panaszunk, ugyanúgy, mint az ellenünkben az év folyamán megannyi helyről és megannyi formában megnyilvánuló kicsinyesség, butaság, megnevettethet bennünket.
Kuncog a szél a decemberi kopasz fák ágai között, az emberek lassan megtanulják szempár alapján azonosítani a másikat, így egyre ritkábban fordul elő, hogy idegeneknek köszönünk jó hangosan, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy megörülünk a maszk alól gurgulázó mondatokban hozzánk beszélőnek. Néha halljuk, amit mond, gyakran csak sejtés alapján is egyetértünk. És rájövünk, hogy az élet sokkal egyszerűbb és szebb annál, mint amilyennek 2020, a koronavírus-járvány előtt gondoltuk. És örömünkben, hogy erre rájöttünk, felnevetünk az égre.
