A jelenkor gyermeke többszemélyiségű, képlékeny figura. Tulajdonképpen éppen annyira összetett, mint a társadalom, amelyben él. Tömeges fogyasztás nélkül nem tud létezni. Magatartásának erősödése pedig nem ismer korlátokat. Mindig szüksége van valamire, de azt megnevezni már képtelen. Környezetével kölcsönösen formálják egymást. Világa saját igényeire szabottan felpörgetett. Az időhiány állandó. Megállni csak akkor tud, ha már kénytelen. Ám a határidők, az elvetemült mértékű fogyasztói elvárások nyomása alatt fogant termékeknek ára van. Az ételek íztelenné, a fűszerek szagtalanná, az öltözetek, szerszámok minőségtelenné, kapcsolataink pedig személytelenné válnak.
A jövő gyermeke hazatért. Házuk kapuján belépve a teraszhoz lépett. Kesztyűs kezével letörölte a már keveset használt, poros, családi padot. Leült. Nézett maga elé. A családi ház négylábú őrzői megjelentek az asztal alatt. Szeretetre vágytak. Gyengéden megsimogatta őket. Majd kertjük felé tekintett. Nézte az almafákat. Az ültetvények hűlt helyét. Nosztalgiázott. Eszébe jutottak a korábban letűntnek, maradinak tűnő kor csodás emlékei. Amikor még a múlt gyermekének hitte magát.
A fiú házi, állati eredetű termékeken, saját kertjükben termesztett zöldségeken, gyümölcsökön nevelkedett. Ha almát akart enni, azt leszedte a kerti fáról. Ha tojást akart sütni, azt behozta a tyúkólból. Imádta a frissen leszüretelt paradicsom illatát. A kertben termett paprika erejét. A házi kakasból főzött húsleves ízét. Ha valami nem volt készleten, azt megvették a piacon. Hiszen az is olyan volt, mint a sajátjuk. Ruháit nagyszülei saját kezükkel varrták neki. Milyen szép időszak is volt. Meg sem fordult a fejében, hogy ezek az alapvetőnek tűnő, zamatos, minőségi élelmiszerek, ruházatok egyszer luxuscikké válhatnak majd a számára. Imádta az otthon melegét, a család szeretetét. Mindene megvolt, elégedettséget azonban nem érzett. Akkoriban rendszeresen a jövőbe tekintő nyugati életét vizionálta. Mígnem azt üldözve, szerető családját hátrahagyta.
A határtól nyugatra fekvő – a multinacionális cégek által már-már megfertőzött – napfény városába költözött. Olyan gyümölcsöket látott, amelyeket korábban soha. Volt ott déli, nyugati, még keleti is. Nem nyerték el a tetszését. Hiszen sem ízük, sem zamatuk nem volt. Még a hazaiaknak sem. A paradicsom tűzpiros, az erős paprika angolzöld volt. Mind gyönyörűek. Ám elfogyasztásuk a fiatal évei alatt tapasztalt, szüretet követő élményt még csak meg sem közelítette. Sem illat, sem íz. Az étel többé nem szerzett örömöt számára. Mint a szaglásától, ízlelésétől megfosztott embernek, neki sem jutott más, csupán a vizuális élmény. Új lakhelyén a korábban természetesnek tűnő élelmiszerek az arannyal egyenértékűvé váltak. Már a biztonságért is fizetni kellett.
Az évek múltak. A boldog gyermekkor már oly távolinak tűnt. Szakmájában a csúcsra jutott. A világ urának hitte magát. A sikert üldöző, fogyasztói világában szerető családra nem lelt. Személyes kapcsolatainak alappillérei egyéni érdekek voltak. Tárgyakat gyűjtött maga köré. Ám azok csupán a hozzájutás pillanatáig nyújtottak örömöt számára. Méregdrága whiskyk sorakoztak polcain. Drága autók a háza előtt. Úgy érezte, soha nem elég számára a halmozás. Szabadideje nem volt. Mígnem egyszer felébredt a rózsaszínnek tűnő, sötét álmából. Rájött, amit keresett, valójában mindig ott volt az orra előtt. A jövő gyermekévé cseperedett. Már tudja, jövőjének, boldogságának kulcsa a múltban keresendő. Szigete megmaradt. Hazatért.
