„»Tetszett látni Pesten a felfegyverzett nyilasokat? – ront nekem ma K. – Micsoda alakok! Hiszen ezek fognak először átállni a kommunistákhoz!«” 1944. október 20-án jegyezte le ezeket a sorokat a naplóíró, akit vajdasági – vagy ahogyan ő írta, délvidéki – kötődése miatt szomjasabb érdeklődéssel olvastam, mint a többi szerzőt, akinek 1944–45-ös, kötetben megjelent naplójegyzetét forgattam mostanában.
Maga a műfaj izgalmas, hiszen a történésekkel azonos időben születő megállapítások kerülnek lejegyzésre. Rendkívüli időkben, amilyen a háború, világjárvány, a társadalom általános krízise, fontos tanulsággal szolgáló olvasmányok.
Más szempontból hátborzongató olvasmányok. Hiszen miközben az 1944–45-ös naplójegyzetek megszülettek, megannyi félelem, kétely, reménykedés, bujdosás, tragédia, emberi romlottság és jóság, erőszakos halál és politikai találgatás közepette, legfőbb szerepe a múló időnek volt, hiszen a naplókban szereplő ország(ok) és nemzet(ek), egyén(ek) sorsáról 1943 végén már döntöttek.
A döntés, amelynek értelmében 1945-ben bekövetkezett az európai kontinens ideológiai alapú felosztása, arra a – ránk alkalmazott – ellentmondásra alapozódott, ami szerint a szabadságot a társadalmi berendezkedés megválasztásához való szabadság megvonása is jelentheti. Emiatt aztán teljesen eltérő fejlődési utat jártak be Európa keleti és nyugati felének társadalmai.
Mára például a nyugati világ egyik meghatározó állítása, hogy a múlt és a valóság folyamatos lebontása, eltörlése, megkérdőjelezése, tagadása, lerombolása kultúrateremtő, társadalomszervező folyamat.
A járványhelyzet apropóján írta tavaly Goran Marković, hogy amikor 1984-ben a New York-i Columbia Egyetem hallgatóinak a Variola vera című alkotásának vetítését követően arról beszélt, hogy műve valójában a társadalom betegségéről szóló film, értetlenül fogadták, ugyanis velünk ellentétben – írta a rendező 2020 márciusában –, akik a szocializmusból érkeztünk, ők nem voltak hozzászokva ahhoz az eljáráshoz, amely társadalmi kérdésekről allegória és metafora útján fogalmaz. Marković, aki filmjében a társadalom betegségéről beszélt a járvány bemutatásán keresztül, nem a (szimbolikus) halált, eltüntetést, lerombolást, hanem az igenlésen alapuló emberi igényt adta válaszul a műalkotásban feltett és a társadalmat feszítő kérdésekre.
A legmélyebb emberi érzéseket direkt módon kifejező, 1944–45-ös Magyarországhoz kötődő naplójegyzet-olvasmányokból és hosszú szocialista évtizedek kelet-európai allegorikus-szimbolikus kulturális eredményeiből szinte azonos tanulság következik a jelenre vonatkozóan: minden döntés, ami a választás lehetőségének megvonásán alapul, önmagában hordozza kudarcát. (Most is ez zajlik, csak éppen most nem velünk történik.)
Visszakanyarodva a naplóíróhoz: 1945. február 12-én, az újságokat olvasva írja: „Gyűlölet és gyűlölet. Akkor az orosz ellen, most a német ellen. Akkor a németek magasztalása, most az oroszoké. Akkor minden helyes, és csak az élhetett, aki közibük tartozott, most ugyanez a helyzet; halált kiáltanak mindenkire, aki nem közibük való, helyesebben szólva, aki a régi rezsim embere volt. Ők is szidják a régi időket éppúgy, mint elődjeik. De amit a legjobban hibáztatok: keresem az igazságot a cikkeikben, és nem találom. Ez a kor éppúgy fog hazudni, félrevezetni, mint az előtte lévő? De hol van akkor a viszonyok javulása?” Talán nem tévedünk, ha gondolatban azt válaszoljuk, hogy a tapasztalatban, amit kéretlenül kaptunk, és amit életünkkel szereztünk.
