A születésnapi ebéd elfogyasztását követően, egy-két rövidital után tanulságos beszélgetésbe kezdtem anyai nagymamámmal. A „Hogy állsz a lányokkal?” és az „Udvarolsz te, fiam, rendesen?” kötelező kérdéssort követően elmesélte, hogyan hódították meg a férfiak a nőket, még az ő idejében. Elmondta, hogy akkoriban heti egy alkalommal táncestre, bálba jártak a fiatalok. Az udvarlóknak meg kellett tanulniuk táncolni, hiszen csupán itt volt esélyük kibontakozni. Méghozzá kötött ismerkedési formák keretében. A nők, mint a partifecskék, ültek a padon, s várták, hogy felkérjék őket. A háttérben pedig a minden pillanatban résen levő gardedámok ültek. Vagy ahogyan a nagymamám nevezte, a „gardimamák”. Ők voltak a gyámok, akik szigorú ellenőrzés alatt tartották az udvarlás folyamatát. Megszabták egyebek között, hány fiúval táncolhat a leány egy este, sőt esetenként még azt is, hogy kivel. És csak táncolni lehetett. Semmi susmusolás! Az ügyes férfiak természetesen a tánc közben megbeszélték a lányokkal a következő találkozót. Így tett a nagyapám is. A randevú pedig a kötelező szentmise utáni séta volt. Így ment ez hétről hétre. Bál, szentmise. A hét többi napján pedig csak azt várták, hogy végre eljöjjön ez a két nap. A szülők idővel esetenként elengedték lányaikat egy-egy délutáni sétára is. Limitált időkeretben.
Érdekes, hogy pár évtized alatt mennyit változott az udvarlási kultúra. A mai tizen-, huszonéves korosztálynak szinte elképzelhetetlen, hogy milyen lehetőségeik voltak egykor a nagyszüleiknek. És akkor még a csokorról, a pajzán szerelmes levelekről nem is beszéltünk… A hódítás művészete ma már kihalófélben van? Minden jel arra utal… Számtalan nőnemű barátom intézett panaszt hozzám mint a férfi nem képviselőjéhez, hogy mi, fiúk már udvarolni sem tudunk. Elpanaszolták azt is, hogy néha már a lányoknak kell kezdeményezni a tétlenségünk miatt. Valóban ennyire tehetetlenek, kényelmesek lennénk mi, férfiak?
Mára a szociális, nemi viszonyok teljesen felborultak. Miután korlátozás hiányában egyes nők könnyebben beadják a derekukat, a férfiak már nem hajlandóak különösebb erőfeszítéseket tenni egy-egy lányért. Amikor valakiért meg kell küzdenünk, feladjuk. Ez azt eredményezi, hogy a nők is gyorsabban ugranak a dolgok közepébe. Attól félnek, hogy ha sokáig mutatják az elérhetetlent, már nem is kellenek. Mi pedig, ha nem kell megküzdeni egy nőért, csalódunk. Mert ami könnyen jött, az könnyen megy (de a kivétel erősíti a szabályt). Az egyik generálja a másikat, ezzel a feje tetejére állítva a teljes udvarlási kultúrát.
Mindemellett a már szabadon egymást megszólító társadalmi normát fokozatosan felváltotta egy személyességet nélkülöző ismerkedési forma, amely nem a valóságos térben történik. Gyakorivá vált a katalógus, borító alapján történő párválasztás. A belső értékekre már nem adunk. Pedig igazán azok számítanak. Elterjedtek a párkereső alkalmazások, emellett a közösségi média is jelentősen ront a helyzeten. Ha mégis lehetőség adódik a személyes kontaktusra, akkor egy-egy zajos szórakozóhelyen, ahol kevésbé mutatkozik lehetőség elmélyült, érdeklődő beszélgetésre. Kiveszőben van sajnos a színvonalas társalgási kultúra is. Tényleg ennyire szörnyű lenne a helyzet? Casanova és Don Juan már a múlté? Ne ijedjünk meg, vannak még ma is olyan férfiak, akik képesek hosszú ideig udvarolni egy-egy nőért, illetve léteznek olyan lányok is, akik igénylik a hosszabb udvarlási folyamatot. Csak meg kell találni egymást. Hogy hogyan? Hát… Keresgéljünk!
