Őshonos nemzeti kisebbségnek mondanak bennünket. Meg mi is magunkat. Mert ezeregyszáz esztendő nem egy röpke idő a történelemben, de az utóbbi száz sem, amely ránk testálta az őshonos mellé a kisebbségi létet is. Hol elfogadott vagy legalább megtűrt bennünket a többség, hol kiűzetéssel próbálkozott. És ha jól szorzunk-osztunk, az is kiderül, hogy ennek az egy évszázadnak legalább a felében az anyaország is zabigyerekként tekintett ránk, rosszabb esetben meg is tagadta fattyát. Pedig elég sok van neki.
A kisebbségi élet nem mindig golgota: olykor idegenség, megpróbáltatás, elnyomottság, többletmunka, de akár tudástöbblet és helyenként jólét is. Idegenbe vándorolni az anyagi gazdagság céljából kinek-kinek a maga vállalása, idővel észrevétlen vagy tudatos lemondás saját kultúrájáról, még anyanyelvéről is; itthon maradni őshonosként igyekezet a megmaradásra, a szülőföld hagyományainak, nyelvének és múltjának megőrzésére. Amaz eleve diaszpóra, ez jó esetben erős közösség, s ha morzsolódik, igaz, szórvánnyá fogy.
Az őshonos kisebbség sorsát nem kizárólag a többség hatalmi arroganciája nehezíti meg, sokszor épp a félelme, a gyanított elszakadási szándék, leginkább bármiféle valóságalap nélkül; vagy az ellenségkép fönntartása, ami a többséget kovácsolja egységesebbé, ha a saját kötelékeit érzi lazulni.
Minden többség beolvasztani igyekszik a kisebbséget, a nyugat-európaiak ezt integrációnak nevezik, s a bevándorlók eleve számolhatnak vele. Aki vállalja, vagy hagyja magát. A magyar kisebbséget a területtel kapták az utódállamok, természetes hát, hogy az elcsatolt közösség nem beolvadni, hanem megmaradni igyekszik. Megfogyatkozva bár, de száz esztendőn át ebben az igyekezetében sikerrel járt.
A legtöbb ország pedig ennyi idő elmúltával sem az egykor megígért vagy eleve kijáró jogok által szándékozza elérni, hogy a kisebbség otthon és jól érezze magát a saját szülőföldjén, hanem a törvény erejével megvon oktatási, anyanyelvhasználati és más jogokat, éreztetve a többség erőfölényét. (A mi helyzetünk most itt ebben a tekintetben tűrhető.)
Némi naivitásra is szükség volt ahhoz, hogy elhiggyük, majd a jogtiprók közé csap az Európai Unió, mígnem az derült ki, hogy saját ostoraik is egymásba gabalyodtak. Az erdélyi székelyek ugyanis Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezéssel szerették volna elérni, hogy a többség ne másodrendű polgárként kezelje az őshonos kisebbségeket. Ötvenmillióra taksálják az unióban az érintett kisebbségek számát, alá is írták a szükséges egymilliónál többen a beadványt, és a hét helyett tizenegy uniós országban összegyűlt a szükséges szavazat, miközben nemzeti parlamentek és kormányok is a demokratikusnak mondott megmozdulás mellé álltak. Az unió parlamentje fölszólította az Európai Bizottságot, hogy dolgozza ki a jogvédelemre vonatkozó egységes szabályrendszert, ám erre a bizottság nemet mondott. Merthogy ezt tagállami hatáskörnek véli, majd ők megoldják. Igaz, a magyarok esetében száz esztendő nem bizonyult erre elegendőnek.
Pedig már a célegyenesben hitték magukat milliók és a szervezők.
A bizottság azonban nem tétlenkedik: a szexuális kisebbségek és a migránsok jogainak a kiteljesítésén dolgozik – hogy ezer, de inkább sokkal kevesebb év múltán ez utóbbiak is őshonossá váljanak. És egyszer majd a franciák, flamandok, vallonok, hollandok, svédek, esetleg a németek kezdik buzgón gyűjteni az aláírásokat önmaguk jogainak a védelmében. Mert egyszer fenn a kerék, egyszer lenn.
(A fent látható kiemelt borítókép Fogarassy Fanny fotója.)
