Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy falucska, amelyet egy szurdok választott ketté. A szakadék felett fából készült híd függött. Oldalát korlátok erősítették. Ám a híd mindkét végét egy-egy kapu zárta el. Kulcsuk hozzá csupán a kivételezett polgároknak volt. „Miért csak ők mehetnek át a hídon? Nekünk miért nem szabad?” – kérdezték a falu lakói. Egy nap aztán megelégelték, hogy mozgásukat korlátozzák, így fellázadtak vezetőik ellen. Leverték a lakatokat, a kapukat pedig lebontották. Így már szabadon használhatták az átjárót. Ám teltek-múltak az évek. A lakóknak a hídra lépve mindig eszükbe jutottak a múltban ért, korlátozásukból adódó sérelmek. Egy nap aztán úgy döntöttek, lebontják a híd korlátjait, hátrahagyva a csupasz, ingó, kevésbé biztonságos, ám átjárásra még alkalmas fapadlót. De a tömeg továbbra is gyűlölte a hidat. Végül teljesen lebontották, és csak egy kötelet hagytak hátra. A modern átjáró a szabadság jelképévé vált, míg a régit már csak a gyűlölet hídjaként emlegették.
Embertársaim többnyire értetlenül állnak előttem, amikor a konzervatív lázadó kifejezést használom. Gyakran teszik fel a kérdést, hogy a hagyományos értékrendhez ragaszkodó gondolkodásmód mégis hogyan lehet rebellis. Hiszen korábban a forradalmak, lázadások során legtöbbször valami teljesen újszerű világért küzdöttek őseink. Az elmagyarázni kívánt jelenség legjobban az általam kitalált mesével demonstrálható, amely a jelenkor domináns gondolkodását jelképezi. Az ezen logika mentén élők úgy gondolják, hogy minden, a múltban felépített társadalmi elem negatívan értelmezendő. Nem csupán egyes negatív összetevők (esetünkben a híd előtti zárt kapu) kijavítására törekednek, hanem az egész konstrukció teljes megváltoztatására. Mai modern, globális világunk mainstream médiájában egyre inkább elterjedt az a nézet, miszerint az évezredes gyökereinkhez való ragaszkodás már egyáltalán nem menő. Sőt, aki ragaszkodik a hagyományaihoz, arra bigott, gyűlölködő titulust ragasztanak korunk megmondóemberei.
Ezen nyugati logika az egyén korlátlan szabadságát, egyéni érdekeit hirdeti. A közösség, a család eszménye háttérbe szorul. De a korlátlan szabadság valóban kiváltható bizonyos korlátok nélkül? Létezhet az egyén közösség nélkül? A szabadság nem lehet korlátlan. A korlátok többsége szeretetből épül, a közösség tagjainak megóvására szolgál. Mint ahogy egy híd sem biztonságos megfelelő alapzat és korlát nélkül.
Mindnyájan tapasztalhatjuk, olvashatjuk a sajtóban, hogy a szabadelvű gondolkodás túlzó jellegét magukévá tevő társadalmak szellemi, biztonsági, demográfiai válságba kerültek. A The Economist újság egykori szerkesztői (John Micklethwait és Adrian Wooldridge) szerint a Nyugat évszázados világpolitikai előnyét saját államfelfogásának folyamatos, forradalmi (három lényeges) megújulása eredményezte. A két gondolkodó szerint pedig a negyedik forradalom elmaradása jelentheti a nyugati világ mostani válságát. Ez az általuk szükségesnek tartott megújulás a gyökereinkhez, a normális talajra való visszatérést jelentheti. A jelenkor abnormalitásának elutasítása, a hagyományos értékrendjeinkhez való erőteljes ragaszkodás pedig azt eredményezi, hogy a normalitáshoz hű konzervatív gondolkodóként lázadó pozícióba kerültünk a globális trenddel szemben. A híd, amelyet az orrunk előtt építenek, oly ingatag, és oly könnyen a sötét mélybe sodorhatja használóját, akár a kötél a szakadék felett.
