Érkezett hozzám egy elektronikus levél egy píezsdíző hallgatótól Borbély Szilárd versei kapcsán, melyek egykor az általam főszerkesztett folyóiratban jelentek meg.
Így történt, hogy beszélni kezdtem arról, milyennek láttam őt. Visszhangoztak a szavaim a Palicsi-tó partján tett napi gyaloglás közben, visszavette szavaimat az ég és visszavette a víz. Mindkettő mindent elnyel.
A kimondott szavaim miatt történt, hogy ajándékba kaptam egy idén megjelent könyvet, ez áll a belső fülön: „BORBÉLY SZILÁRD (1963–2014) műve 2013-ban jelent meg először, azonnal a kortárs magyar irodalom alapművévé vált. A Jelenkor Kiadó Borbély Szilárd-életműsorozata a regény új kiadásával indul, mely a szerző javításaival lát napvilágot.”
Így történt, hogy megvan nekem az életműsorozat első kötete. Szeretem az életműsorozatokat, tudja rólam, aki tudja.
Kétszer van meg nekem a Nincstelenek című regény, amit azonnal újraolvastam. Töprengtem is rajta, inkább a könyvön, nem az író személyén, akinek nemléte ugyanolyan rejtélyes és feloldhatatlan érzés, mint a léte volt, pontosabban nem is a léte, hanem a vele való ismeretség, selyemkendő, felszálló pára, tovatűnő mosoly, halk szigor.
A 2013-ban megjelent regényt is elővettem, a hátsó fülön ugyanabból a sorozatból való, de másik gyermekkori kép. A fotó alatt az áll, hogy Borbély Szilárd 1964-ben született.
Vajon számít egyetlen év? Ha a regényről, a regény mondataiban gondolkodunk, esetleg a könyv első lapján felsorolt prímszámokat vesszük figyelembe, amelyek szintén arra utalnak, hogy ennek jelentősége van, azt kell mondanunk, nagyon is számít: az 1963 félprím szám, az 1964 pedig nem az.
Vajon számít egyetlen év, ha az egy befejezett élet felől közelít?
Minden számít, ha irodalomról van szó. A regényben a prímszámok a magányt, két emberi lény – regénybeli szereplő – közti áthidalhatatlan távolságot jelzik, a számolás pedig a valóságból való elmenekülés módját. „Mindent megszámolok, amit csak lehet. Kitalálom, hogy most mit fogok megszámolni.”
Forgatom a két könyvet, ugyanaz a regény, de nem ugyanaz a szerző, másik arc – ugyanannak a fotósorozatnak két különböző gyermeket mutató képe –, másik évben született, másik ember, pedig ugyanaz.
Nincs olyan emberi hatalom, ami feloldhatná azt a misztériumot, amit saját létezésük bír elkövetni embereken. Minden igyekezet hiábavaló és minden próbálkozás erőt adó. Emiatt fontos a píezsdíző, az előkeresett és beszkennelt folyóiratszám, az életműsorozat első kötete, amit összehasonlítva, szavanként olvasok, keresem azt, akinek születése önmagában és többszörösen szimbolikus, nem teljesen prímszám, hanem csak félig az – magánya talán félig legalább oldható volt.
Ugyanakkor megsokszorozódik bennem a Nincstelenek olvasói tapasztalata. A korosztályomhoz tartozó magyarországi írók gyermekkorukról mostanában írott regényeiben ijesztő, undorítóan kegyetlen paraszti világok tárulnak elém.
Nekem más az irodalmi tapasztalatom: Bölcsőmben két sukknyi vermemben / Göngyölegükbe dermedten / Táltos szelekkel lebbentem / Földönfutóvá nem lettem.
Minden vidék lelki és kulturális kérdés. Minden műalkotás ennek lenyomata. Ahogyan a föld is. Gyermekét óvó vagy megfojtó anya. És ha odább lépünk, már nem irodalmi, hanem szociológiai értelemben tekintve végig a tájon és emberen, kell lennie annyi műveltségünknek, hogy tudjuk, vidékünket leginkább a parasztpolgár jellemzi: a közössége által körülírt, meghatározott ember. Innen továbblépni, másfelé indulni, polgárrá lenni – levetni a görcsöket, kötődéseket. A megsokszorozódott olvasói tapasztalatomban ez is benne van. Vagy ennek lehetetlensége.