Egyáltalán nem zavarja, hogy retrónak nevezik a zenéjét, hiszen ez azt bizonyítja számára, hogy az olyan értéket képvisel, amelyre még ma is kíváncsiak az emberek, hangoztatta a minap az egyik kereskedelmi televízióban az egykor szebb időket is megélt énekes, akinek a dalai valamikor a kilencvenes években valóban nagy népszerűségnek örvendtek, azt azonban, hogy különösebb értéket képviselnének, nem mondanám, vagy legalábbis nem teljes magabiztossággal, mint ahogyan azoknak a 70-es, 80-as évek dalaira sem, amelyeknek az előadói még ma is abból élnek, hogy akkoriban adott nekik valamelyik dalszerző egy-két viszonylag nagy slágert, amelyeknek felelevenítése – annak ellenére, hogy a mai önmagukkal párosítva már sokkal inkább számít groteszknek, mint szemet gyönyörködtetőnek, még akkor is, ha belsőleg megmaradtak azon a szinten, amelyen évtizedekkel ezelőtt voltak, hiszen összességében azért, plasztikai műtétek ide vagy oda, mégiscsak elröpült felettük az idő – minden bizonnyal jól hoz nekik a konyhára.
Hősünk sem az a tejfölösszájú Don Juan már, mint aki huszonöt évvel ezelőtt volt, igaz, ez nálunk, férfiaknál nem feltétlenül jelent rosszat, hiszen van, akinek az idő múlása kifejezetten előnyére szolgál. Azt, hogy esetében is így van-e, vagy sem, azaz jót tettek-e neki az évek, vagy sem, természetesen nem tisztem megítélni, azt viszont talán némi szubjektív értékítélet árán megállapíthatom, hogy a dalainak nem kedvezett az idő múlása, igaz, ennek ellenére magam sem merném kijelenteni, hogy teljesen kizárt lenne, hogy a felnövekvő generáció tagjai valamilyen korszerű zenei projekt keretében ne fedezhetnék fel azokat újra maguknak, az elmúlt évek során ugyanis számtalan hasonló példát láttunk már, köztük olyanokat is, amelyek egyszerre tűntek meglepőknek és mulatságosaknak.
A retróval azonban, ami kétségtelenül egyre nagyobb népszerűségnek örvend napjainkban, ez is együtt jár. És bár egyáltalán nem tartom magam retró fazonnak, legyen az akár pozitív, akár negatív jelző, be kell vallanom, velem is gyakran előfordul, hogy amikor Magyarországon járok, és az autórádió gombjait nyomogatom, olykor-olykor a Retró Rádión hagyom a csatornakeresőt, mert van, amikor jólesik az embernek az a fajta nosztalgiázás, amit egy-egy régi dal vált ki belőle, felidézve megannyi szép emléket, mosolyt csalva az arcára, vagy éppen könnyeket lopva a szemébe.
Valószínűleg ilyesfajta hangulatban találhatott rám a minap az a retrókvíz is, amelynek készítői arra voltak kíváncsiak, mennyire ismerem a régi reklámszövegeket, pontosabban azonnal az arcomba is vágták a kérdést, nekem vajon megy-e a tízből tíz. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, ki ne tenné egy ilyen bicskanyitogató kérdésre, pláne, ha reklámokról van szó, amelyek kétségtelenül jóval több bosszúságot okoznak, mint amennyi örömet szereznek számunkra, hiszen ki szereti, ha megszakítják a kedvenc filmje vagy tévéműsora fonalát valami olyasmi miatt, amire éppenséggel semmi szüksége, ezért a legcsekélyebb mértékben sem köti le a figyelmét, mozgatja meg a fantáziáját. Az egó azonban csakhamar felülkerekedett, a pillanatnyi elbizonytalanodást felváltotta a csak azért is, és jöttek sorban a látszólag magabiztos válaszok az egyébként nem túl könnyű kérdésekre, a végén pedig megérkezett a képzeletbeli konfettieső meg trombitaszó is, illetve a hatalmas, vibráló betűkkel kiírt gratuláció meg a hozzá tartozó szöveg, miszerint mestere vagyok a témának, ami kapcsán – bármennyire is túlzó a megállapítás, hiszen csupán arról van szó, hogy a jól csengő, olykor humorral átitatott, sőt rímekbe is szedett szlogenek, ha akarjuk, ha nem, sokáig képesek megmaradni az emlékezetünkben – megint csak nehéz eldönteni, hogy dicséretnek szánták-e, vagy sem, mindenesetre abban a felfokozott állapotban, amikor az embert a bizonyítási vágy hajtja, még egy ilyen mesterkélt örömujjongás is jólesik neki, és ne legyünk álszentek, ez alól aligha képezne kivételt bárki is.
Szóval a nagy sikerre való tekintettel úgy döntöttem, alkalomadtán rákeresek az említett, egykor szebb időket is megélt énekes dalaira a népszerű videómegosztó oldalon – hiszen mégiscsak könnyebb ott rájuk találni, mint a régi cédét vagy urambocsá kazettát előkeresni valahonnan, a dobozokba rejtett múlt sötét bugyraiból –, hátha mégis felfedezek bennük valami maradandó értéket. Ha viszont mégsem sikerül, akkor legalább nosztalgiázom egyet, miközben a belső hangom visszafojtottan üvölti: Éljen a retró!
