„Szenvedjen a halál!" – gondoltam magamban, amikor gyermekként először hallottam a „szenvedőké a mennyek országa" kifejezést és az ahhoz tartozó, számomra teljesen értelmetlennek tűnő magyarázatot. „Mi értelme van egy gyötrelmes, feszültségteljes életútnak? Boldog életet szeretnék élni, nem pedig szenvedni" – mondtam a hittantanárnőnknek, aki ezt követően még egyszer megpróbálta nekem átadni a kifejezés mögött megbúvó bölcsességeket, ám miután rájött, hogy csökönyös ifjúnál nem járhat sikerrel, legyintett egy nagyot. Néhány pillanat csend következett. Nézett maga elé. Nagy levegőt vett, majd fejét csóválva azt mondta: „Egyszer úgyis megérted, fiam. Remélem, minél előbb!" Ekkor kissé megdöbbentem, sőt megharagudtam a hitoktatóra. Úgy hittem, rosszat kíván nekem: azt akarja, hogy szenvedjek. A szó negatív értelmében. Ma már tudom, korántsem volt így.
De hogyan is érthetné meg a kifejezés mögött megbúvó bölcsességet egy tapasztalat nélküli, még céltalanul élő, élete értelmét egyelőre nem feszegető, a szenvedésről még semmit sem tudó gyermek? Középiskolás korom első éveiben, rövid bokszkarrierem kezdetén elevenedtek fel újra emlékeimben oktatóm intelmei, s nyertek egyfajta értelmet. Mint a legtöbb sportolónak, nekem is volt példaképem, mégpedig Muhammad Ali. Talán az ő mondandója szemlélteti legjobban akkori felismerésemet: „Az edzés minden percét utáltam, de azt mondtam: Ne add fel! Most szenvedj, hogy aztán az életed hátralévő részét bajnokként élhesd le!" Bajnok akartam lenni, így aztán szenvedtem. Az edzésen, az iskolában és a gondolattól, hogy nem élhetek úgy, mint a kortársaim. Iskola előtt, után edzés. Aztán alvás. Hétvégén nincs sokáig bulizás. Semmi alkohol. Pedig vágytam mindezekre. Nem beszélve a feszültségről, amit a mérkőzések előtt, valamint a napi rohanások, órákról való szökések (esetenként csak így jutottam el edzésre), illetve az ambícióim és a pillanatnyi valóság közti távolság miatt éreztem. Ugyanakkor a szenvedéseimért cserébe a mérkőzéseimen és a ringen kívül is (gratulációk, elismerések formájában) learathattam a babérokat – ez teljességgel kárpótolt. Később persze rájöttem, példaképem megállapítása annyiban téves, hogy azt sugallja, mintha néhány éves magas intenzitású energiabefektetéssel eljuthatnánk a Kánaánba, s aztán már semmi gondunk sem lesz az életben. A hitoktató által ismertetett kifejezés így aztán másodszor is új értelmet nyert: mégpedig az ökölvívó-pályafutásom – kényszerű – befejezésével. Élhettem úgy, mint a kortársaim. Éjszakába nyúlóan társaloghattam hétvégenként a barátaimmal. A feszültség is mérséklődött a hétköznapok során. Ennek ellenére betölthetetlen űr került a pillanatnyilag céltalannak tűnő életembe. Ekkor jöttem rá: a mentális egészség meglétéhez szükség van az életünkben egy bizonyos fokú feszültségre is. A már elért eredmények és a kitűzött célok közötti feszültségre, illetve arra a szakadékra, amely a jelenlegi én és a kitűzött jövőbeli énkép között tátong. Ez a feszültség elválaszthatatlan az emberi létezéstől.
Talán még veszélyesnek is nevezhetjük azokat az elképzeléseket, amelyek szerint az embernek elsődlegesen tökéletes nyugalomra kell törekednie. Az embernek nem is feszültségmentes állapotra van szüksége, hanem arra a küzdelemre és élvezetre, amellyel egy érdemleges cél megközelítése, egy szabadon választott feladat teljesítése jár. Nem arra van szüksége az egyénnek, hogy mindenáron szabaduljon a feszültségtől, hanem arra, hogy betöltse azt a szerepet, amely az élet értelme által rá vár. Mindez pedig feszültséggel jár, és állandó küzdelmet, szenvedést igényel tőlünk. Hosszú távon csupán – paradox módon – így lehetünk boldogok. Így lehet miénk a mennyek országa itt, a Föld nevű bolygón.
