Még mielőtt bárki is a sok, a kevés, a nincs, a lesz..., ennek folytatásaként pedig a hol volt, hol nem volt felé terelné a témát, mondjuk ki: baj van. És azonnal vegyük elő a számadatokat is, mert azok nélkül nem érthető, mennyi az ennyi! Nyugodjon meg mindenki, a történet nem az árvízről szól. De gondolkodjon is el afelett, hogy éppen ennek ellentéte fenyeget. Víz ugyanis nincs. Éppen most, amikor soknak kellene lennie. Tehát mennyi lesz majd akkor, amikor máskülönben is kevés, a kelleténél kevesebb szokott lenni? Gyerünk sorjában!
Adott pillanatban – mármint tegnap – nagy folyóink vízgyűjtő területén olyan kevés volt a hóban tárolt vízkészlet, hogy... szóval nagyon kevés. Emberemlékezet – vagy ha úgy tetszik, a hivatalos adatgyűjtés kezdete – óta talán még sohasem volt az évnek ebben a szakaszában olyan kevés hó ott fenn a hegyekben. Mind a Duna, mind a Tisza vízgyűjtőjén a sok helyett immár a nincs uralkodik. Konkrétan...
A Duna vízgyűjtőjének Nagymaros feletti szakaszán – ahonnan a tájainkra befutó víztömegek java érkezik – a hóban felhalmozott vízkészlet, kissé kerekítve, másfél köbkilométert tesz ki. Ismételjük meg: másfelet... Ez vastagon a sokévi időszakos minimum alatt van. Csak a miheztartás végett mondjuk, hogy ez idő tájt az időszakos maximum húsz (20!) köbkilométer fölött szokott alakulni. A Tisza Szeged feletti vízgyűjtőjén – ha egyáltalán lehetséges – még ennél is siralmasabb a helyzet. Míg a sokéves maximum ez idő tájt nagyjából hét köbkilométer körül szokott alakulni, a szóban forgó terület most szinte hómentes, hiszen a 0,025 köbkilométer a nulla határát súrolja. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a tavaszi nagyvizekből, özönvizet gerjesztő esőzések nélkül, nem lesz semmi. Tehát legnagyobb folyóink vérképét a havak olvadása már nem javíthatja fel. A mederben levő vizek pedig úgyszintén vízszegény (közel)jövőt sejtetnek.
Szárazon maradnak-e a vízmércék? / Fotó: Buzás Mihály
Miután a tél folyamán az enyhe időjárás hatására a vízgyűjtő területekről a hó leolvadt, folyamatosan magas vízállás uralta a folyókat. Mi több, téli áradásokra is sor került, méghozzá az évnek abban a szakaszában, amikor az ilyesmi ritkaságszámba megy. Ez mind a Tiszára, mind a Dunára érvényes. Pillanatnyilag a Felső-Tiszán Vásárosnaménynál és Záhonynál is a vízszint bő öt méterrel van az első fokú készültségi szint alatt, és ez sokkal közelebb van a mindenkori legalacsonyabbhoz, mint a készültségihez, a legnagyobb víz szintje pedig úgymond lőtávolon kívül van.
A Dunán is kedvezőtlenebb a helyzet. A Közép-Duna felső szakaszán – Komárom, Esztergom, Nagymaros... – a folyó vízszintje alig két méterrel van a legkisebb víz szintje felett. Amikor a folyó felső szakaszának vízgyűjtőjén a hegyekben nyakig ér a hó, akkor erre az alacsony szintre nem szoktunk érzékenyen reagálni, hiszen bőven van, ami leolvadva helyreállíthatja a dolgokat. De ha a hóvízkészlet lenullázódott, akkor a pillanatnyilag uralkodó állapotokat már kizárólag a kiadós esőzések tudják úgy-ahogy helyrepofozni. Kiadós és hosszan tartó esőzésekre gondolunk, a tizenkettő egy tucat fajtából valók ezeken az állapotokon nemigen tudnak javítani. Ha azonban ilyenekre hamarjában sor kerül, akkor ismét szemtanúi lehetünk a mesterséges árhullámok kialakulásának. Arra a jelenségre gondolunk, amikor a folyó duzzasztott szakaszairól elengedik a vizet azzal a céllal, hogy helyet csináljanak a várhatóan beérkezőnek. Amikor ezt a Felső-Dunán levő tározók sorozatosan teszik – máshogy nem is lehet –, akkor alakulnak ki a rövid idő alatt hihetetlenül magasra szökő árhullámok. Ezek meredek vízhozamgörbéje persze ugyanolyan meredeken zuhan alá, hiszen az így kialakuló árhullámok szabályszerűen rövid lélegzetvételűek. Ez a jelenség komoly elemzést érdemel, de nem csak azért, mert ők engedik a vizet a mi nyakunkba. Azért is foglalkozni kell vele, mert a víztömegekkel való huszáros bánásmód egyértelműen arra utal, hogy a duzzasztás a vízgazdálkodásnak meglehetősen ügyetlen módja. A víz ugyanis nem befőtt, ezért nem lehet a stelázsin tárolni aszályos napokra. A történetnek pedig szerves része, hogy az alvízi szakaszok mederváltozásai hátrányosan befolyásolják a talajvizek alakulását. Erről hamarosan bővebben.
Az alapvető probléma tehát nem abban rejlik, hogy alacsony a nagy folyók vízszintje, hanem abban, hogy már március végén ilyen alacsony. Ha viszont lesz utánpótlás – láttunk már csapadékos áprilist, májust... –, akkor jó volna, ha az a víz elidőzne nálunk. Tegyük fel, az újraélesztett holtágakban. Szakmai körökben ezt egyre gyakrabban emlegetik. Erről is máskor bővebben.
Nyitókép: A hullámtéri erdőknek márciusban úszniuk kell(ene) / Fotó: Buzás Mihály
