Magyarcsernyén, de talán messzebb is, Halász Györgyöt mindenki ismeri. Mindenki tudja róla, hogy a Csernyeiek Klubjának az elnöke, hogy a Csernyei Újság szerkesztőbizottságának a tagja, és hogy szívügye szülőfalujának a sorsa. Én eddig csak így ismertem. Egy iskolai kirándulás fényképei döbbentettek rá arra, hogy ő ennél sokkal több. Ugyanis szenvedélyesen szereti a régi mesterségeket, ismeri is a hozzájuk tartozó szerszámokat, eszközöket, sőt gyűjti is őket. Talán a vér is erre kötelezi, ugyanis ahogyan Halász György mesélte, mester családból származik, apai és anyai ágról is. Nagyapja és édesapja csizmadiák, édesanyjának szülei pedig ácsmesterek voltak. Mindennek apropóján ültem vele le beszélgetni. Kicsit foglalkoztunk a jelennel, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, gyermekkori történetek is terítékre kerültek.
Honnan jött a kirándulás ötlete? Mi volt a motivációja?
– Már több kirándulócsoport volt nálam, hogy megnézze ezeket az eszközöket, tárgyakat, szerszámokat, Kárpátaljáról is, de Felvidékről is. A mostani kirándulást már régóta szerettük volna megvalósítani a csernyei felsős osztályokkal. Az ötlet az enyém is volt, de a Csernyei Újság szerkesztőségéé is, hogy a fiataloknak megmutassuk, hogy milyen régi szerszámokkal, eszközökkel dolgoztak az eleink. Nagyon hálás vagyok azért, és szeretném megköszönni azt, hogy az iskola diákjai eljöttek és meghallgatták a történeteimet. És külön örültem annak, hogy érdeklődve figyeltek a gyerekek. Ami pedig a motivációt illeti, szeretném hangsúlyozni, hogy fontosnak tartom megőrizni és tovább is adni azt, amit őseink ránk hagytak.
A kiállítást mindig meg lehet nézni?
– A szerszámok egész évben ki vannak állítva, kora tavasztól késő őszig, amíg az időjárás nem okozhat kárt bennük. Télre mindig elteszem őket, tavasszal pedig azzal kezdem a kipakolást, hogy átvizsgálom, megtakarítom őket egyesével, és amennyiben a téli időjárás bármilyen kárt okozott bennük, esetleg elkorhadtak vagy megrozsdásodtak, megpróbálom megjavítani, restaurálni őket. Ez egy időigényes folyamat, de már 70 éves vagyok, a földeken már nem tudok dolgozni, így belefér az időmbe.
Mikor kezdte gyűjteni a szerszámokat?
– A gyűjtést ötven évvel ezelőtt kezdtem, a repertoár széles körű. Körülbelül 400 darabból áll a gyűjteményem. Minden szakmák szerint van csoportosítva: az asztalos, az ács, a csizmadia, a cipész, a kovács és a bognár szakma minden eszköze, szerszáma megvan. Vannak olyan eszközeim, tárgyaim, amelyek a földműveléshez tartoznak, de sok konyhai eszközöm is van, melyek inkább a paraszti háztartáshoz tartoznak, például kenderfésű, lügdelő, amivel valamikor kézzel morzsoltak. Ezt a morzsolók a lábuk közé vették, irdaló segítségével belevájtak a kukoricába, kiszedtek 2-3 sort, és a lügdelővel fejezték be a morzsolást. De ezzel az eszközzel is egyszerre csak egy kukoricát tudtak lemorzsolni. Rokkáim is vannak – ezeket fonalak készítésére használták –, és többet is felújítottam, az egyiknek a munkálatai fél évig tartottak. De vannak régi köcsögjeim is, a legapróbbtól a legnagyobb méretig, palacsintasütőim, zsírszedő vaskanalaim, amelyekkel a zsírt és a tepertőt szedték ki és szűrték le. Vannak szappanszedő vaskanalaim, régi reszelőim, késeim, bárdjaim, tehát minden van itt, amire egy valamikori paraszti házban szükség lehetett. A kovács szakmából van 30-40 igazi kovácsolt kulcsom, nem mai üzletekben beszerezhetők, hanem régiek. Nagyon érdekes számomra, hogy valamikor a kovácsok mennyire precíz munkát végeztek, ugyanis, ha nem lettek volna a kulcsok milliméterre pontosak, használhatatlanok lettek volna, elvesztették volna funkciójukat. Kézi köszörűm is van, ami kétszáz éves. Ami a csizmadia, a cipész szakmát illeti, talán ez a legteljesebb gyűjteményem, 143 darabból áll. Vannak több száz éves szerszámjaim is. Nagyszüleim, szüleim szerszámaiból is sokat megőriztem, de szerte Vajdaságból és Magyarországról is hoztam haza tárgyakat, eszközöket. De ezeket leginkább német nyelven ismerem, mert errefelé inkább ezeket a neveket használták. Vannak kaptafáim, még a legkisebb gyermekcipő méretében is, vannak faszögeim is, melyekkel a cipők talpát szegelték fel. Ezek itt Vajdaságban nem voltak kaphatók, eleinte Szabadkán jutottak hozzá nagyapámék, később már ott sem. Az 1930-as években a nagyapám biciklivel jutott el oda, és mindig két kiló faszöget vásárolt. Ami az ács szakmát illeti, sokféle fűrészem, kétkézvonóm, gyalum, szorítóm és baltám van.
Mesélne arról, hogyan dolgoztak régen a mesterek?
– A régi mesterek szerettek a szakmájukban dolgozni, és mindig megbecsült emberek voltak lakhelyükön, ugyanis művészi szinten dolgoztak. Nálunk is nagy műhely volt, nagyapám és apám mellett dolgoztak még mások is, inasok, akik itt tanulták ki a mesterségüket. Télen mindig sokan voltak itt, mert akkor nem volt munka a földeken, csak a jószágokat kellett ellátni. Emlékszem, hogy azokon az estéken volt, amikor 10-12-en is voltak itt a műhelyben. Négyen vagy öten dolgoztak, a többiek beszélgettek. Minden este valaki felolvasott egy regényrészletet, majd megvitatták a felolvasottakat. Ha néha valaki valamit félreértelmezett, kijavították. Ezek a beszélgetések egy óra hosszáig elhúzódtak. Volt egy része a műhelynek, ami deszkaszérű volt, negyven centiméter magasságban deszkák voltak összeszögelve. Ezen ültek azok az emberek, akik úgymond társalkodni jöttek. Ilyenkor engem mindig kizavartak. Sokszor ez nem tetszett nekem, de mivel nagy volt a család, főleg az anyai oldalamról, mindig volt egy nagybácsi, aki visszavezetett. Volt egy szomszédunk, aki átjárt, de őt apám nem szerette, mert szögelni tanított. Voltak olyan esték, amikor én több száz kisszöget elszögeltem. Apró szögek voltak ezek, fele bele se ment a deszkába, a java része még el is görbült. Ezek mind egyszerű emberek voltak, de én, amíg élek, nem tudom elfelejteni a közösségi életnek ezt a formáját. A kovácsműhelyekben ezt nem lehetett kivitelezni, mert azokban hangosabb munka folyt, de a cipészeknél, csizmadiáknál ez működött, és nemcsak a mi családunkban. A nők is nagyobb közösségi életet éltek valamikor. Ha elmentek a kútra vízért, és várták a sort, mert összejöttek többen, énekeltek vagy recepteket cseréltek, nevelési tanácsot osztottak meg egymással, tehát beszélgettek. Akkoriban az asszonyok is jobban összejártak, hímzésmintákat cseréltek, esetleg gobelineztek. Ma már nem élünk ekkora közösségi életet. A mesterek mindig összetartottak, mert ez nélkülözhetetlen volt a fejlődésük érdekében. Az azonos mesterségeket űzők tartották egymással a kapcsolatot. Egy érdekes példa, hogy a vaskapuk, kerítések Tordán jelentek meg először. Akkor innen elment 2-3 kovácsmester, ellesték a kapukészítés fortélyait, és amikor hazajöttek, már újításokat vittek a munkájukba, és erre mondták azt, hogy az a kapu vagy kerítés csernyeies. A mi műhelyünk is folyamatosan fejlődött. Volt itt két munkás, akik édesapámmal dolgoztak, de kiszöktek Amerikába. Ott már voltak divatlapok, errefelé még nem, legalábbis nem találkoztunk velük, és ők küldtek néhányat. Akik anyagilag tehetősebbek voltak, azok átlapozták ezeket a divatlapokat, és díszítést is választottak a csizmáikra. Ezek a lábbelik mindig drágábbak voltak, mert nagyon időigényes volt az elkészítésük. Az egyszerűbb parasztasszonyoknál megvolt a szokás, hogy milyen legyen, ezek gyorsabban elkészültek, és olcsóbbak is voltak. Apámnak a díszített lábbelik elkészítése mindig sok fejfájást okozott, mert a mintákat is ő szabta ki, ő lyukasztgatta ki, és géppel is ő rögzítette azokat. Persze mi is éltünk meg rosszabb időket, amikor a bőrcsizmákra nem volt akkora igény, de ha most körbenézünk a művelődési egyesületekben, a férfiak mindig bőrcsizmában táncolnak, tehát most fellendülőben van ez a szakma is.
Vannak távlati tervei?
– Régi és nem titkolt vágyam a többi csernyei régiséggyűjtővel összefogni és tájházat kialakítani itt, Csernyén, mert nem csak én vagyok itt régiséggyűjtő. Van itt, akinek nagyon szép óra-, másnak meg pipagyűjteménye van. Ha összefognánk, akkor ezt a vágyat meg lehetne valósítani. A környékbeli tájházak már felkértek, hogy állítsam ki ott a szerszámaim, katalógusba veszik őket, szerződést is kötnek velem, de én ezeket a szerszámokat ide gyűjtöttem, Magyarcsernyére. És itt szeretnék valami hasonlót. Jó lenne, ha az utókor is megismerné azt, hogyan éltek és dolgoztak eleink. Talán ez is az egyik oka annak, hogy ennyi mindent összegyűjtöttem. Magamnak és másnak is bizonyítani akartam, hogy valamikor nagy volt itt a közösségi élet, és szerintem a közösségi élet nagyban befolyásolja jelenünket, jövőnket és fennmaradásunkat.
