Sóti Ernőnek és Évának három lánya van, a 26 éves Juli, a 23 éves Böbe és a 17 éves Zsuzsi. „Szegény” apuka egyedül árválkodik férfiként a családban. Ő azzal viccelődik, hogy félig ő is nő, hiszen a neve is mondja: Er-nő. – És ezen mindenki kacag, mert ilyen ez a család, jókedvűek, hangosak, szókimondóak. Csak ülök közöttük, és kérdezni is alig tudok, mindenkinek van valami mondanivalója, valamilyen érdekes története. Azt mondják, náluk egy családi ebéd órákig is eltarthat, pláne, ha még a legények is ott vannak, hiszen mire mindenki szóhoz jut, az jó sok időbe beletelik, ugyanis beszélni valamennyien nagyon szeretnek.
Adán nagyon sokan ismerik a családot, főleg azért, mert ők alapították és azóta is vezetik az Aranykapu Művelődési Egyesületet, mely a néptáncnak, népzenének, hagyományápolásnak és kézművességnek köszönhetően rengeteg gyereket megmozgat.
– Nekünk tényleg nagy a családunk, mert hozzánk tartozónak érezzük az Aranykapu minden tagját – mondja Éva. – A próbák egy részét itthon tartjuk, mert így kényelmes. Télen körülményes lenne szombaton is begyújtani az egyesületben, itthon meg úgyis meleg van. Így rendszeresen itt tartjuk a citerapróbát, itt gyakorol a kis zenekar, itt van a szólóének és sok minden más. A csoportbeli gyerekek annyira közel állnak hozzánk, hogy szinte már családtagok. Ők is szeretnek nálunk, és mi is szeretjük, hogy jönnek hozzánk. Így mindig hangos a ház, akkor is, ha a nagyobb lányok vidéken vannak egyetemen.
– Mi választottuk ezt az életformát, mi akartuk az Aranykaput, mi akartuk a hagyományainkat továbbadni, és úgy érezzük, jól csináltuk – vette át a szót az apuka. – Nekem férfiként kezdetben úgy tűnt, nehéz lesz ebbe bekapcsolódni, de aztán minden ment magától. Feleségemet és a lányokat kezdettől fogva, hacsak lehetett, elkísértem a néptánc- meg kézművestáborokba, és én is feltaláltam magam, olyan dolgokba tanultam bele, mint a kosárfonás, a furulyázás… Azt akartuk, hogy a lányok abban nőjenek fel, hogy hallják a magyar népzenét, táncoljanak, ismerjék a népi hangszereket, gyökereket akartunk nekik adni, hogy legyen mibe kapaszkodniuk.
– Úgy nőttünk föl, hogy a néptánc, a népzene, a hagyományőrzés része az életünknek – szólt közbe Böbe. – Nekem ez olyan mértékben meghatározta az életemet, hogy Békéscsabán olyan középiskolába jártam, melyben a fő tevékenység a néptánc és népzene köré összpontosult. Aztán anyuék nagy bánatára nem a táncművészeti főiskolát választottam, hanem magyar nyelv és irodalmat, meg történelmet Szegeden, de elfogadták, tudják, hogy ha valamit kitalálok, hajthatatlan vagyok. Középső gyerekként az ember úgy tud érvényesülni egy családban, ha van akarata és hangja, ez az életben is jól jön – fűzi hozzá nevetve.
– Én egy kicsit távolabb kerültem a népzenétől, rockzenekarokban énekelek, de az alapokat, a színpadon való viselkedést mindenképp gyermekkoromból hoztam magammal – folyatta Juli, a legidősebb. – Már középiskolás koromban tudtam, hogy ezt szeretném csinálni, ezért a zentai gimnáziumi évek után a Kőbányai Zenei Stúdióban kötöttem ki, és ez életem egyik legjobb döntése volt. Több fajta zenei stílussal ismerkedtem meg, fejleszthettem a hangomat, zenei körökben elismert emberektől tanulhattam. Miután befejeztem, nem maradtam Magyarországon, inkább hazajöttem, és most Újvidéken a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék hallgatója vagyok, emellett van négy zenekarom: kettő itthon és kettő Budapesten.
– Én meg gyógytornászatot tanulok Zentán – ragadott szót Zsuzsi, a legfiatalabb lány –, és már szereztem is magamnak néhány olyan kuncsaftot, aki majd fizet is egy-egy masszázsért, nem úgy, mint az itthoniak – mondta nevetve. – Egyébként úgy néz ki, egyszer majd én veszem át anyutól az Aranykapuban az oktatást, de az még odébb van. Főállásban nem szeretnék néptáncoktató lenni, mert abból nem lehet megélni, de munka mellett szeretném majd csinálni. Jó példa nekünk anyu, aki óvónőként dolgozik, és munka után főleg szeretetből, elhivatottságból tanítja az egyesületbeli gyerekeket.
Abban Sótiéknál mindenki egyetért, hogy jó a nagy család. Még negyedik gyermeket is szerettek volna, hogy Zsuzsinak is legyen egy korban hozzá közel álló húga, öcsikéje, de nem adatott.
– Zsuzsi meg én egyébként rokon lelkek vagyunk – magyarázza Böbe –, igaz, hogy hat évvel idősebb vagyok nála, de mindketten a bika jegyében születtünk, és egyre jár az agyunk. Elég csak ránéznem, és tudom, hányadán állunk. Nekem nem tud mellébeszélni, én azonnal látom, ha valami bántja.
– Az embernek a testvére a legjobb barátja is lehet – folytatta Zsuzsi a gondolatot –, sőt egy testvér jobb is, mint egy barátnő. Egy testvér nem köntörfalaz, kíméletlenül megmondja, ha rosszul áll rajtad a ruha, vagy az orrodra kommint, ha megérdemled, és mindig megölel, ha arra van szükséged.
– Mi ilyen ölelkezős család vagyunk – magyarázza az anyuka –, szeretjük megölelni a másikat, hogy érezzük egymás szeretetét. És ami még nagyon fontos, az az alázat. Én úgy érzem, egy nőnek, aki több gyermeket szeretne, annak alázatos szeretettel kell a gyermekei felé fordulnia. Támogatnia kell őket akkor is, amikor jól érzik magukat, és akkor is, amikor bánatosak, szomorúak. Ugyanezt a férje irányába is meg kell tennie. Ami ehhez erőt ad, az a gyermekek mosolya, kacagása. Mi Ernővel mindig arra törekedtünk, hogy elfogadjuk a gyermekeink álmait, és segítsük őket a valóra váltásukban. Ez nem mindig könnyű, de néha az is elég, ha nem állunk az útjukban, ha engedjük őket úgy élni, ahogy ők szeretnének, és bízunk abban, hogy amit itthon láttak, az útravaló nekik az életben.
