A kishegyesi Lukács család több szempontból is megfelel a nagycsalád kifejezésnek. Lukács Péternek és feleségének, Klárinak három gyermekük van: Lóri, Árpi és a legfiatalabb, Anna. Egy nagy családi ház emeleti szintjén laknak, a földszinten pedig Klári testvérének családja él. Két család, azaz 8 fő egy fedél alatt már valóban nagycsaládnak számít. Igaz, Lóri és Árpi az elmúlt fél évet a családtól távol töltötte, mindketten luxus óceánjáróra szerződtek le pincérnek. A fiúk hamarosan hazajönnek, s már mindenki nagyon várja őket.
De lépjünk egy kicsit vissza az időben, Lukácsék már a kezdetekben tudták, hogy több gyereket szeretnének, noha egyikük sem nagycsaládból származik. Péter egyke, Klárinak pedig egy húga van, Maja. A családtervezésre mindketten másként emlékeznek.
– Úgy emlékszem, hogy mielőtt összeházasodtunk volna, megbeszéltük, hogy 3 gyereket szeretnénk. A két gyerek csupán utánpótlás, ha gyarapodni akarunk, akkor kell még egy – gondolt vissza Péter. Klárinak a számok nem jutottak eszébe, csak az, hogy egyértelmű volt a gyermekvállalás.
– Novemberben ismerkedtünk meg és januárban már gyereket szerettünk volna. A gyerek mindig is meghatározó volt a kapcsolatunkban, és az első születése után 16 hónappal jött a második is. Elég rázós volt a két kicsivel, de ahogy megízleltem az anyaság örömeit, biztos voltam benne, hogy szeretnék harmadikat is. Sajnos, akkor kezdődött a háború, a mozgósítások és az anyagi bizonytalanság, ami elvette a bátorságunkat. 29 éves voltam, amikor úgy láttuk, hogy a helyzet nem fog változni, vagy ha igen, akkor már nekünk késő lesz, ezért meghoztuk a döntést, hogy bevállaljuk a harmadik gyereket is – mesélte Klári.
1997-ben, 8 évvel Lóri és 7 évvel Árpi születése után jött világra Anna. Klári saját bevallása szerint, ha annak idején mások az anyagi körülmények és az egészségügyi állapota, akkor több gyereket is szült volna. Nem így alakult, de ebben nem az anyagiak voltak a perdöntők.
– A végtelenségig lehet fokozni kisbabáról való gondoskodás költségeit. Lehet vásárolni új divatos babakocsit, etetőszéket, babahordozót, stb., de igazából egy babának csak arra van szüksége, hogy tisztán tartsák, ápolják és szeressék. Hogy a rajta lévő kis ruha vadonatúj vagy korábban az unokatestvéré volt, az egyáltalán nem számít. Az első komolyabb költségek csak az óvodánál kezdődnek – vallotta Klári, majd hozzáfűzte, hogy most könnyebb a harmadik gyerek óvodáztatása, mert az önkormányzat magára vállalja annak költségeit.
Anna születésekor mindössze Péter dolgozott. Az 5 tagú család megélhetésének a biztosítása az ő vállára nehezedett, de nem érezte túl nagy feladatnak.
– Nem tudom mennyit kellett volna dolgoznom, ha csak egy vagy két gyerekünk van. Úgy érzem, hogy ami tőlem tellett, azt megtettem és semmiben sem szenvedtünk különösebben hiányt. Soha nem éltünk nagystílű életet, de ami nekünk kellett, az mindig megvolt – mondta Péter.
Félretéve az anyagiakat, Klári úgy véli, hogy a gyermeknevelésben kulcsszerepe van a türelemnek.
– Anna akkor született, amikor Lóri a második, Árpi pedig az első osztályt kezdte. Egyikük sem az nyugodt típus, mondhatni nagyon elevenek voltak. Nagyon sok energia kellett hozzá, hogy az íróasztalnál tartsuk őket. Hála istennek, olyan helyzetben voltunk, hogy nem kellett dolgoznom, hanem teljes időmet a gyerekekre szentelhettem – mondta Klári. Gondolatát Péter fűzte tovább, aki szerint az is fontos, hogy a szülők megbízzanak egymásban és támogassák egymás döntéseit.
– A gyermeknevelés oroszlánrésze Klárira hárult, de ha adódtak nagyobb problémák, azokat mindig megbeszéltük. Maximálisan megbíztam benne, igyekeztem a társa lenni és maximálisan támogattuk egymás döntéseit – mesélte. Azt már Klári jegyezte meg, hogy a gyerekek mindig azt látták, hogy ők közös nevezőn vannak, legyen szó büntetésről vagy jutalomról.
Amint riportunk elején említettük, Lóri és Árpi hajón vállaltak munkát és hosszú időt töltöttek távol. Klári szerint erre azért volt szüksége a fiúknak, hogy rádöbbenjenek a család értékeire.
– Fontos gyermeket vállalni, mert nincs szebb dolog annál, hogy részese lehetsz egy kis élet felcseperedésének. Azt gondolom, hogy ezt mindenkinek meg kellene élnie. A közösen átélt dolgok most jutnak eszembe, amikor hiányoznak a fiaim. Támogattam őket, amikor elindultak erre a nagy kalandra, noha tudtam, hogy nehéz lesz. Ez egy lehetőség számukra, hogy tudatára ébredjenek a család, az otthon és a szeretet valós értékének. Bátor szívvel engedtem őket el, mert tudtam, hogy visszajönnek, hiszen itt vannak a szeretteik, a barátaik, az otthonuk.
