Calbert Károly horgosi hegymászó éppen 2014. augusztus 1-jén nézhetett le Európára a Mont Blanc csúcsáról, most, egy év elteltével, előző teljesítményét felülmúlva újabb célt tűzött ki maga elé, amelyet sikeresen teljesített is. Egy több mint kéthetes expedíció során ezúttal hét társával együtt először Grúzia harmadik legmagasabb csúcsát, az 5033 méter magas Kazbeket, majd a Kaukázus és egyben Európa legmagasabb csúcsát, az 5642 méter magas Elbruszt mászta meg. A predejanei hegymászóklub szervezésében a kis csapat június 19-én indult útnak, és július 5-én tért vissza, a több mint kéthetes túra érdekesebb pillanatairól faggattuk a horgosi hegymászót.
– Maga az út is kalandos volt, hiszen például Grúziának nincs GPS-térképe, az úthálózat nincs rendesen kiépítve mindenütt. Ezért, amikor megérkeztünk az úti célunkhoz, a szállásunkig taxit béreltünk, hogy előttünk haladva mutassa az utat, mint hogy órákig keresgéljük. Ami érdekes volt számunkra, hogy az országban nagyon sok a rendőr az utcákon, valamint a rendőrállomások épületei nagyon modernek, az első napon megláttunk egy hatalmas épületet, amely kívülről úgy festett, mint egy nagy bevásárlóközpont, később derült ki, hogy az is rendőrállomás. A Kazbek csúcshoz vezető úton előre megbeszéltük, hogy lovakat bérlünk, amelyek felviszik a csomagjainkat, ezért több mindent pakoltam a táskába, nem sejtve, hogy a gleccserek miatt a lovak mégsem tudnak majd velünk feljönni a hegyre. Így tovább nekem kellett cipelnem a csomagom, és hiába voltam edzett, más a felszerelést ugyanakkora távon ezerötszáz méteres magasságban cipelni, mint háromezren. Az első nap volt számomra a legkritikusabb, a helyi grúz vezetőnk, aki hatvankét éves volt, odajött és felajánlotta, hogy segít vinni a csomagom, de nem hagytam. Magamnak okoztam a gondot, megoldom, egyébként is azt mondom, a hegymászás fejben dől el. Láttam olyan hegymászót, aki fizikailag felkészült volt, de útközben elbizonytalanodott, hogy képes-e rá. Másnap, miután a szálláshelyen kipihentem magam, már sokkal jobb volt. A csúcsot elérni nem volt olyan nagy élmény, mint amire számítottunk, ugyanis négyezer-párszáz méteren óriási ködbe keveredtünk, és nem láttuk a nyomokat. Tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, végül kiderült, hogy a csapatból egyedül nálam van GPS. Így továbbmentünk kötéllel, s alig néhány száz méter után ragyogó napsütés fogadott, csupán ködfelhőbe keveredtünk, de a csúcson ismét köd ült, így amikor felértünk, semmit nem láttunk, csak a GPS jelzéséből tudtuk, hogy felértünk.
Hasonló izgalmakat tartogatott az út Oroszországban is, amikor a Kaukázus legmagasabb csúcsára igyekeztek.
– Itt valamivel kényelmesebb dolgunk volt, ugyanis sífelvonóval felvittek bennünket több mint négyezer méter magasságba. Nekem eleinte nem tetszett a dolog, mert hát hol marad akkor a hegymászás élménye, de végül meggyőztek, hiszen az előttünk érkező amerikaiak például ötezer-száz méterig vitették magukat. Mint utólag kiderült, rosszul tették, mert odafenn néhány száz méter után utolérte őket a magassági betegség. Az egyiküket ketten támogatták, nem tudta a lábát rendesen emelni, nem tudott rendesen beszélni, hasonló látványt nyújtott, mint egy ittas ember. Ami nekünk nehézséget okozott, az a légnyomás és az oxigénhiány. Odafenn feleannyi a légnyomás, és az oxigén is kevesebb. Harmincat léptünk, tízet lélegeztünk, de akadt gyengébb is a csapatban, aki nem bírta ezt a tempót, aztán végül megbeszéltük, hogy mindenki halad a maga tempójában. Én egyébként is szeretek egyedül menni, nem vágyom beszélgetésre útközben, figyelem a természetet, fotózok. A hideg miatt egyre inkább fáztam, vittem magammal melegítős talpbetétet, és az ivóvíznek is kellett szigetelés, hogy ne fagyjon be. Csak épp a cső, amelyből a vizet szívtam az első ivásnál, és elfelejtettem visszafújni, befagyott. De volt a mellényzsebemben egy magnéziumos ital, amelyet aztán fenn a csúcson kiejtettem onnét. Odafenn aztán gratulációk, fényképezkedés következtek, persze most is vittem magammal a horgosi vízművek és Magyarkanizsa község zászlaját is. Lefelé az egyik társam adott volna vizet, de lejutottam gond nélkül.
A hegymászás után a csapatot már kevésbé viselte meg a határokon való várakozás és átjutás bonyodalma, de a történetnek végül mégiscsak akadt egy szépséghibája:
– Minél előbb szerettem volna hazaérni, már Topolyánál voltam, amikor éreztem, hogy meg kellene állnom aludni, de nagy volt a kísértés, hiszen csak pár kilométer hazáig. Energiaitalt ittam, ablakot letekertem, a rádión a hangerőt fel. Végül Szabadka előtt egy nagy csattanásra ébredtem. Szerencsémre balra csavartam a kormányt, így az út melletti korlát megfogott. Nem hiányzott, hogy összetörjem az autó oldalát, de tanultam belőle.
