A magyarkanizsai Juhász Rudolf már gyerekkora óta együtt lélegzik a természettel. Elsősorban a fa az, ami jelentős szerepet tölt be az életében. Amellett, hogy gyakran reggeltől estig a Tiszán van és uszadékfát gyűjt, otthon még egy kihalófélben lévő mestermunkát is végez, a környéken ő az egyetlen, aki csónakokat készít. Most, hogy ránk köszöntött az igazi tél, legtöbben tényleg csak azt végezzük el kint, amit muszáj, ő viszont társaival együtt a hideg víz közelében, hóban, sárban a Csurgóhoz közeli telephelyükön az uszadékfát figyeli kora reggel, majd hosszú és nehéz munka után haza is viszi, beteremtve ilyen úton a családnak a téli tüzelőt. Ahogy elmondta, ebbe neveledett bele, ez az életforma az övé, mert ez bizony mindennapjainak elengedhetetlen része.
Míg én a kezemet tördösöm a hidegben, lent a Tisza mellett, addig ő jókedvűen, kigombolkozva, elhivatottsággal mesél arról, miként is lett ő a munkája mellett uszadékfahalász és, hogy mindez hogyan is történik.
A szerző felvétele
– Magyarországon még mindig tilos az uszadékfa-halászat, viszont a Tisza nagyon sok fát hoz fentről, amit mi már Martonosnál megkapunk. Van miből válogatni, amikor elindul a vízen, akkor jön órabérre – meséli Juhász Rudolf kicsit viccesen, de a későbbiek során kiderül, hogy korántsem olyan egyszerű, veszélytelen és könnyű munka az uszadékfa kihalászása. Nagyon sok minden kell hozzá a tapasztalaton, a munkabíráson és a merészségen kívül is.
– Csónak, fűrész, rengeteg kötözőanyag, lélekjelenlét is kell, mert nem mindegy, hogy hogy megy az ember a hullámzó víz közelébe. Sok mindenre kell figyelni egyszerre. Például hogy hogy állunk két tutajnál, hogy szedjük ki a fát, közben visz a víz lefelé, számításba kell venni, hogy hol sikerül kikötni a fát, hogyan termeljük ki a part mellé. A derékig érő sárban össze kell valahogy fűrészelni, na meg haza is kell vinni – avatott be a részletekbe Rudi, aki azt is elmesélte, hogy belőle hogyan lett uszadékfahalász.
– Öröklődik, mint a régi szakmák… Az én generációmat igencsak érintette a nincstelenség, az inflációs világ. Még iskolás koromban a tanítás után lejártunk a Tiszára. Akkor még evezővel, kézi fűrésszel vágtunk neki a Tiszának és a fának, amit nekünk adott. Heti négy köbmétert össze tudtunk szedni már akkor is. Abban az időben ebből éltünk, most már csak saját részre szedjük, és a rokonságot látjuk el – mesélte Rudolf. Magyarkanizsán egy szép kis csapat van, amelynek tagjai rendületlenül dolgoznak, sőt a közösségi oldalon csoportot hoztak létre, ahol a nagy fogások mellett azt is megmutatják a nagyvilágnak, hogyan lehet egy összetartó közösséget is kovácsolni.
– Ez egy tízéves történet mára már. Akkor olyan nagy szél volt a Tiszán, hogy kikötött az egyik kolléga csónakkal, mert nem tudott továbbmenni a fával teli csónakkal a hullámok között. Kikötött az én táborhelyemnél, és főztünk egyet. Így kezdődött az egész. Ez valamikor karácsony után volt, és mondtuk, hogy legyen akkor ez egy évzáró, azóta minden évben a többiekkel egy nagy főzéssel itt lenn a táborhelynél évzárót tartunk, utána pedig évnyitót – mesélte Rudi, majd arra is rátértünk, hogy mekkora a csapat Magyarkanizsán.
– A martonosiak, az adorjániak, a zentaiak, az adaiak és a becseiek is lejönnek a bulikra. Magán a kanizsai részen mintegy tízfős csapat van, akik szedik a fát – tudtuk meg a fahalásztól, aki elmesélte, hogyan is kell elképzelni az uszadékfahalász egy napját.
– Amikor virrad, már itt kell lenni, előtte be kell pakolni a csónakba az eszközöket, és mindent el kell készíteni. Van nagyjából két óra hossza, amikor Martonostól idáig a gyors víznél érkezik a fa. Martonosnál is ugyanígy kezdik, ott is már kihalásznak sokat, ami a két óra hossza alatt idejön, addig kell nekünk résen lenni. De ugyanígy innen is indul el fa, tehát ugyanígy jut a zentaiaknak, az adaiaknak is. Mindenkinek ad a Tisza fát. Fűzfa, nyárfa van leginkább, jön keményfa is Romániából, vagy Ukrajnából fenyő. Fogtunk már komplett söröskészletet is, az Ukrajnából jött – meséli mosolyogva Rudi.
– A csónakból lehet látni, hogy jön a fa, megközelítjük, kapcsokkal, szögekkel is dolgozunk, megkötjük, kihúzzuk a víz széléhez. A későbbiekben, délelőtt folyamán, amikor már nem zajlik a fa, arról szól a nap, hogy azt levezetjük a táborhoz. Én a Lada Nivával húzom ki, a nagyon nagyokat pedig traktorral. Kint összevágjuk, utánfutóval hazavisszük, és szárad. Az már az enyém. Mert néha azért huzatos a Tisza, és meg is dézsmálható sajnos a fa, ha kint marad – árulta el a halász, aki azonban azt is hozzátette, hogy Magyarkanizsán már tudják, hogy ki milyen szöggel és kötéllel dolgozik, így azt is tudják, hogy ki melyik fát húzta ki, és természetesen egymásét nem bántják. Van egy becsület a Tiszán is – emelte ki Rudolf, aki azt a tévhitet is eloszlatta, hogy az ingyenuszadékfa valóban ingyen van.
– Én mindig azt mondtam, a kapu nyitva áll mindenki előtt, bárkinek segítek is, ezt a töltésen sétáló ember úgy láthatja, hogy ingyenfa. Meg kell próbálni, be kell fektetni, csáklya, kampó, motorfűrész, a munkáról meg még nem is beszéltünk. Reggeltől estig lent van az ember, van vele elég sok munka, és nehéz is. Ezt csak szeretettel lehet végezni. Egy párszor meg kell fogni ezt a fát, hogy melegedjen mellette az ember – mondta a fával és a természettel együtt lélegző ember, aki otthon csónakokat is készít, de azt már nem ebből a fából. – Nem szoktunk lent tésztát enni – mosolyog Rudolf, aki ezzel arra utal, hogy igen kemény munkáról van szó, amihez kell az energia. – A kollégákkal nyáron összefogva takarítjuk is a Tisza környékét, az adaiak is nagyon jó társak ebben is. Legutóbb nyolcvanan jöttünk össze. Ha a víz nem lesz, élet sem lesz, nekem a Tisza az életet és a jövőt jelenti.
Nyitókép: BJK felvétele
