Nagyjából egy hónappal ezelőtt a felügyelőség ellenőrzést tartott a szabadkai Ócskapiacon, ezúttal a márkajelzéssel ellátott ruházati cikkeket ellenőrizték az asztalokon. Egy árustól néhány darabot el is akartak venni a felügyelők, ennek következtében azonban kitört a botrány és az árusok felháborodásukban – ha verbálisan is –, de rátámadtak a hatósági személyekre.
– Az egyik butikba bement a felügyelő, a rendőrök meg kint álltak, az emberek viszont fellázadtak, kiabáltak, hogy ne vegyenek el semmit, hagyják békén az árusokat, mert így is alig van forgalom. Mindenki megijedt, sokan kapkodva bezártak, a Magyarországról érkezett vásárlók meg felháborodtak, hogy hiába jöttek – mesélte Mária, az egyik közelben dolgozó árus. – Néhányan azt mondják, szükség van az ellenőrzésre, mások az árusoknak adtak igazat. Tény, hogy van bennünk félelem, mert akármennyire rendben vannak a papírok, ha akarnak, találnak hibát, és arra mennek, hogy minél több büntetést szabjanak ki, pedig így is nagyok a kiadásaink, miközben hétköznap alig egy-két darabot ad el az ember a nap folyamán. Most a márkajelzéses ruházati cikkeket nézték, amit tény, hogy nem lenne szabad árulni, csakhogy tudvalevő, hogy a magyarországi vásárlók elsősorban ezt keresik, és ha ez nem lenne, a forgalom még inkább visszaesne, márpedig sok magyar jön, főleg ők vásárolnak, tehát meg kell nekik adni, amit keresnek.
Az incidens utáni hetekben a kedélyek ugyan lecsillapodtak, de az emberek félnek egy újabb felügyelőségi látogatástól, nemcsak azok, akik ruházati cikkeket árulnak, hanem azok is, akiknek élelmiszer, kozmetikai szerek vagy egyéb áru van az asztalán, mert tudják, előbb-utóbb ők is sorra kerülnek.
Az árusok egyként állítják, hiába tesznek meg mindent, hogy hivatalosan és a törvénnyel összhangban dolgozzanak, bejegyeztetik a cégüket, fizetik az adókat, járulékokat, az asztal bérleti díját, a felügyelők a végén úgyis belekötnek valamibe, ha nagyon akarnak, tehát a büntetést nem lehet megúszni.
– Nem tudom, hogyan lehetne minden kritériumnak megfelelni, elsősorban meg kellene hozni azt a törvényt, ami ezt pontosan szabályozza, és akkor a piacosok pontosan tudnák, mihez tartsák magukat. Másrészt azért azzal is tisztában kell lenni, hogy a piacot nem lehet összehasonlítani a boltokkal, üzletekkel, egészen mások a körülmények és ehhez mérten kell a szabályokat is meghozni. A felügyelők mindig valami mást néznek, néha a csokoládét, néha a tasakos kávét, máskor a ruhákat ellenőrzik, de mindenki fél, mert tudja, bármikor sorra kerülhet, miközben alig van forgalom. Márpedig mi már nem kellünk sehova, nincs számunkra munka, és ez az egyetlen lehetőségünk, hogy fennmaradjunk – mondta az egyik piacon dolgozó asszony.
Egy másik, élelmiszerek eladásával foglalkozó fiatal asszony elmondta, már minden második árus fizetett büntetést, ugyanis nem lenne szabad olyan termékeket árulni, melyeket levédettek, ilyen például a Nestlé vagy a Nivea is, és még olcsóbban is adják, mint a kiskereskedésben.
– Abban az esetben, ha a gyártótól vennénk az árut, akkor nyugodtan árulhatnánk, nem büntetne meg minket senki, csakhogy az sokkal drágább, így sem nekünk, sem a vásárlóknak nem éri meg. Egyébként pedig ha jönnek a felügyelők, akkor azzal a szándékkal jönnek, hogy büntessenek. Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem mindig ugyanazokat büntetik, hanem mindig máshoz mennek, így évente esetleg egyszer sorra kerül egy-egy árus. Úgyhogy a büntetést túl lehet élni, a nagyobb baj az, hogy hatalmasak a havi költségeink, az asztal, az adók, a kommunális számlák, amit cégként ipari áron számolnak el nekünk, elérik a 250–300 eurót is, folyamatosan bele kell fektetni az áruba és ami ezenfelül marad, az a keresetünk, ami éppen csak elég – mondta az asszony.
Péter szerint az a legnagyobb baj, hogy a piacosok nem tudják, mit szabad és mit nem szabad, ezért készíteni kellene egy szabályzatot, hogy tudják mihez tartani magukat.
– Amikor bevezették azt, hogy csak bejegyzett cég bérelhet asztalt, akkor mindenki eleget tett az előírásnak, elvégre mi máshol már nem kellünk, vagyis rá vagyunk kényszerítve, hogy itt dolgozzunk. Ha ugyanígy megszabnák, mi egyébnek kell még eleget tennünk, gondolom, mi is törekednénk arra, hogy ez megvalósuljon mert akkor nekünk sem kellene félnünk meg büntetést fizetnünk.
Számos olyan asztalt találunk, ahol márkajelzéses sportruházatot árulnak, és ahonnan Adidas, Nike és egyéb logók és feliratok köszönnek vissza ránk. Az egyik eladó, aki úgyszintén ilyen ruházati cikkeket árul, úgy fogalmazott, az eladóknak is tisztában kell lenniük azzal, hogy a törvény alapján mit szabad és mit nem szabad árulniuk, márpedig a márkajelzéses ruhákat nem szabad, így aztán logikus, hogy előbb-utóbb megbüntetik őket és ilyenkor nincs joguk háborogni. Ki kell fizetni a büntetést és dolgozni kell tovább.
– Szerintem ennél sokkal nagyobb probléma az, hogy egy kalap alá vesznek bennünket a városi butikokkal. Mi egy két négyzetméteres asztalról árulunk, télen megfagyunk, nyáron megfőlünk, por van, fúj a szél, beázik a tető és a munkaidőnk már csak 8-tól 13 óráig tart, mert egyszerűen azután már nincs egy vásárló sem a piacon. Se vizünk, se áramunk, se mosdónk, az asztal bérleti díja pedig nagyon magas. Ezt nem lehet összehasonlítani azokkal, akik tiszta, rendezett körülmények között, 100 négyzetméteren dolgoznak, és mégis egyformák a kötelezettségeink. Ha egy kicsit másként viszonyulnának hozzánk, sokkal többen dolgoznának a törvénnyel összhangban és akkor nem a szürke gazdaság részeként tekintenének ránk – mondta az árus.
