Még két hét, és véget ér egy körülbelül 47 éves történet, legalábbis minden jel arra mutat, hogy június 30-án sugároz utoljára a Szabadkai Rádió, hiszen minden döntés, amely az utóbbi időben született, és azon lépések elmaradása, melyek ahhoz lettek volna szükségesek, hogy a rádió, sok másikkal egyetemben megmaradjon, arra utal, hogy ezek a médiumok senkinek sem kellenek. Mint Németh Ernő, a rádió magyar szerkesztőségének főszerkesztője fogalmazott, ki lehet jelenteni, nem volt meg a politikai akarat a Szabadkai Rádió megmentésére.
– A privatizációs folyamat régóta zajlik, januárban felbecsülték, mennyit ér a Szabadkai Rádió, nemrég azonban olyan döntést hoztak, hogy újat kell készíteni, a fennmaradó három hét alatt pedig elő kell készíteni az árverést, erre viszont már nincs idő. Ha pedig nem történik meg a privatizáció, a Szabadkai Rádiót július elsején törlik a cégregiszterből, vagyis elméleti esélyünk sincs a fennmaradásra. Ha a dolgozók azt is mondanák, hogy továbbviszik a rádiót, akkor sem tudnánk tovább működni, hiszen már minden pályázat lezárult, és legalább háromnegyed évig pénz nélkül kellene dolgoznunk. Ez azt jelenti, hogy a dolgozóknak hónapokig nem tudnánk fizetést adni, de a fenntartási költségeket és a járulékokat sem tudnánk fizetni. Egy közszolgálati rádiónak pedig legalább 15-20 munkatársra lenne szüksége, és bár az is szóba került, hogy maguk a dolgozók veszik át a tulajdonjogot, de tudni kell, hogy ennek a rádiónak az évi költségvetése mintegy negyvenmillió dinár, s ezt nem tudnánk honnan előteremteni.
Mint a főszerkesztő rámutatott, a fő kérdés, hogy hogyan lehetett volna a magyar szerkesztőségeket átmenteni, újjáalapítani. Itt kellett volna az MNT és a VMSZ segítsége, s a Szabadkai Rádió vonatkozásában volt is erre ígéret. Mint hozzátette, ő maga azért vállalta el a nemzeti tanácsi tagságot, hogy valamilyen formában ki tudja eszközölni, hogy a Szabadkai Rádió megmaradjon, de ahogy közeleg az utolsó nap, a szóbeli támogatások elhalkultak, és a közelébe sem lehet férni a döntéshozóknak.
A szerkesztőség tagjai ennek szellemében ültek össze, hogy megvitassák a jövőjüket, hiszen ha nem sikerül a hónap végéig lefolytatni a privatizációt, márpedig minden jel erre utal, akkor még végkielégítésre sem számíthatnak.
A dolgozók egyharmada hátat fordít vagy fordított az újságírásnak, és külföldön próbál szerencsét, illetve egyikük átment a Mária Rádióba, és még egy ember a Pannon Rádióban folytatja a pályafutását. A többi munkatárs ragaszkodna a Szabadkai Rádió önállóságának megőrzéséhez, s akkor is, ha újjáalapítanák a rádiót, önálló szerkesztéspolitikát szeretnének, amit nem a Pannon Rádión keresztül szeretnének megvalósítani.
– Ha az MNT lehetővé tenné, hogy egy új alapítású Szabadkai Rádióban folytassuk a munkát, akkor ezt vállalnák. Az MNT idei évi programjába bekerült, hogy 2015. december végéig meg kell oldani a rádió sorsát. Én már akkor jeleztem, hogy ez nem lesz jó, mert július elsejével megszűnik a rádió, de azt a választ kaptam, hogy akkor majd a megszűnést követően visszatérünk rá, de mondtam, hogy az már késő, mert az a néhány ember addigra máshol lesz. Nyilván ez a forgatókönyv valósul meg. Úgyhogy a munkatársak nagy része más területeken próbál majd boldogulni. A rádió magyar szerkesztőségében, mely egykor negyven munkatársat számlált, jelenleg mindössze kilencen dolgoznak, illetve besegítenek még a külmunkatársak, de az elmúlt hetekben egyre többen hagyták ott a rádiót, miközben a munka mennyisége ugyanannyi maradt, így a csökkentett létszám még inkább nehézzé teszi az utolsó napokat. Az emberek csalódottak, hiszen mindig arról beszéltünk, hogy a vajdasági magyarok összefognak, sőt Kárpát-medencei szinten van egy nemzeti összetartozási program, és nagy az egység, csak valahogy ebbe az egységbe mi nem fértünk bele. Ha akarták volna, tájékoztatták volna a magyar kormányt arról, hogy nem szűnhet meg egy 47 éve működő rádió, amely sokáig a leghallgatottabb vajdasági magyar nyelvű médium volt, akár államközi szintre vihették volna a problémát, de nem volt meg hozzá a politikai akarat – jelentette ki Németh Ernő.
A rádió munkatársai az elmúlt kilenc évet a rádió megmaradásának/megszűnésének bizonytalanságában töltötték, de az elmúlt évek alatt végig reménykedtek abban, hogy nem vesz ilyen fordulatot az ügy. Most, hogy egyre közelebb az utolsó műsorszórási nap, csalódottak, szomorúak, értetlenek, s napi munkát is ebben a hangulatban végzik, hiszen a Szabadkai Rádió megszűnésével valami fontos veszik el mind a szabadkaiak, mind az ő életükből.
Varga Ágota tizenöt éve titkárnőként kezdett dolgozni a Szabadkai Rádióban, azóta néhány műsort is rábíztak, s a szerkesztésből is kiveszi a részét.
– Nagyon nehezen éljük meg, hogy egy tollvonással bezárják a rádiót, s aki itt eltöltött néhány évet, annak biztosan nem mindegy. Ez az utolsó hónap szörnyű, már nem olyan kedvvel dolgozunk, mert tudjuk, hogy meg vannak számlálva a napjaink, s nem tudjuk, két hét múlva milyen lesz az élet. Nehéz lesz az újrakezdés, én is már 48 éves vagyok, s ha a fiataloknak sincs munkahelye, mi hogyan találjunk munkát? Ezért is döntöttünk úgy a családdal, hogy megpróbálunk külföldön boldogulni, s legalább a két gyerekemnek megpróbálunk jövőt biztosítani, másrészt megérdemeljük, hogy legyen nekünk is néhány szép évünk, mert az eddig itt töltött évek alatt sajnos nem voltunk képesek semmit megteremteni magunknak – mondja.
Bencsik Istvánnak az elmúlt mintegy négy évtizede a rádió és a napi közszolgálati tájékoztatás jegyében telt.
– Itt nem lehet előre dolgozni, hanem az aktuális történések szabják meg a munkát, napi huszonnégy órában újságíró az ember, tájékoztat, s csak úgy tud életszagú, hiteles riportokat készíteni, ha kimegy az emberek közé. Ebben éltem eddig, s tudtam, vagyonos sosem leszek, de annál gazdagabb ember igen, amiben a családom is mindig támogatott. Éppen ezért nagyon csalódott vagyok, hogy azt mondják, nincs szükség egy ilyen médiára, mint a Szabadkai Rádió, s azon gondolkodtam, mi a mi bűnünk, hogy megszüntetnek bennünket. Három évem van a nyugdíjig, s senki se vegye zokon tőlem, hogy csalódott vagyok, mert végkielégítésre nem számíthatok, de másik munkát is hol találok ilyen idősen. Senki nem is kérdezett meg, mi lesz velem, és senki sem mondta, számítanak rám. Úgy látszik, mégsem voltam olyan jó újságíró. De az utolsó napig itt maradok, és úgy dolgozom, mint az elmúlt harminchét évben, ha nem így tennék, érvényét és értékét veszíteni mindaz, amit eddig csináltam – mondta.
Tóth Imre külső munkatársként kezdte a rádiós pályafutását mintegy húsz évvel ezelőtt, s évek óta újságíró-műsorvezetőként ismerhetjük a nevét.
– Szomorúsággal tölt el, hogy mindez a döntéshozó politikusaink pillanatnyi érdekeik szerinti döntéseinek a következménye. A politikai pártok szavakban kiálltak mellettünk, ígéretet tettek, hogy megmentik a rádiót, legutóbb az MNT-s választások kapcsán hangzott el ez az ígéret, és tessék, ma itt vagyunk. Ha bárki be akarja váltani az ígéretet, akkor már most nagyon elkéstek, s már a rádió multietnikus, multikulturális jellegéről, értékéről sem beszélnek. Emellett az elmúlt évek bizonytalansága érezhetően felőrölte az embereket, ami a kollektívában uralkodó hangulaton is érződik már jó ideje, még minden kétséges, valóban mindennek vége lesz-e július elsején, valóban elmarad-e a jól megérdemelt végkielégítés, s persze még mindig vagyunk néhányan, akik nem tudják, hogyan tovább.
A Szabadkai Rádió magyar szerkesztősége június 28-ig, vasárnapig hagyományos műsorrenddel várja a hallgatóit, az utolsó két napon pedig jelenlegi és régi munkatársak emlékeznek majd a mikrofonok előtt a múltra, s a búcsúműsorba vendégeket is hívnak. Hallgassák a Szabadkai Rádiót, még két hétig megtehetik...
