Vágány

A vasúti síneken kisgyermek sétál. Elrobog egy vonat. A Yu Eco RTV munkatársainak Vágány (Pruga) című dokumentumfilmje olyan mozdonyvezetőkről szól, akik munkaéveik során embereket gázoltak el. Olyan mozdonyvezetők mesélnek, akik által vezetett szerelvény alá/elé ugrottak, vagy a járat gépkocsival ütközött. A filmben egy pszichológus is mesél arról, hogyan lehet feldolgozni az ilyen fajta szörnyűséget, hiszen ezek a mozdonyvezetők tisztában vannak azzal, semmiképpen nem tudnák megakadályozni a hasonló szerencsétlenségeket.

A film ötlete Srđan Olman fejéből pattant ki, az operatőr Radivoj Paroški volt, a rendező és vágó pedig Dragan Čukanović.

– Van egy közös, mozdonyvezető ismerősünk, fiatal, aki egyik alkalommal arról mesélt nekem, hogy kollégái szoktak beszélni ezekről az esetekről egymás között. Felkeltette az érdeklődésemet, majd később megtudtam, hogy nagyon kevés mozdonyvezető fejezi úgy be a karrierjét, hogy egyetlen szerencsétlensége sem volt. Az érdekes számomra az volt és ebből is indultam ki, hogy sokszor halljuk a hírekben, hogy szerencsétlenség történt a vasúton, de arról soha nem beszél senki, hogy ezek a mozdonyvezetők hogy érzik magukat utána. Utánanéztem, hogy foglalkozott-e ilyen vagy hasonló témával valaki, de nem sok anyagot találtam. Később megtudtam, hogy egy belgrádi fiatalember készített dokumentumfilmet hasonló témára, de nem akartam megnézni, nehogy hatással legyen rám – mondta Srđan Olman, majd folytatta: – Januárban jött az ötlet, ekkor ültünk le Radéval, mert véleményem szerint a legjobb operatőrök közé tartozik a városban. Elkészítettük a koncepciót, ami kapcsán szkeptikus voltam, nem voltam benne biztos, hogy megvalósulhat. Aztán, amikor elkészült a film, láttam, hogy egyáltalán nem tettem magasra a mércét, sőt, bizonyos értelemben többet is elértünk, mint amire számítottam. Dragan Čukanović, a rendező és vágó nagyon sokat tett annak érdekében, hogy a film olyan legyen, mint amilyen lett. Mögötte van már néhány dokumentumfilm, s neki köszönhetőek a megdöbbentő és jó összeállítások.

Srđan elmondta, a mozdonyvezetők probléma nélkül meséltek az esetekről. Egy férfi nem akart nyilatkozni, aki hét szerencsétlenségen van túl. A többiek mindent elmondtak, még az a férfi is nyilatkozott, aki szintén mozdonyvezető, s unokaöccsét elütötte a saját kollégája.

– Az első interjú elkészítése előtt úgy gondoltam, hogy elbeszélgetek az alannyal, hogy egy kicsit feloldódjon, megismerkedjünk, s csak utána kapcsoljuk be a kamerát. Aztán, amikor elkezdett mesélni rájöttem, hogy az első mesélésnél hangzanak el a legmegrázóbb dolgok, és utólag már sajnáltam, hogy az első néhány mondatot nem vettük fel. Így a többieknél már azonnal rátértünk a felvételre. Ezek az emberek erősebbnek mutatják magukat, mint amilyenek valójában. Igazából nehéz volt ezeket az érzelmeket előhozni belőlük, és volt, akiből nem is sikerült.

– Ahhoz, hogy valaki a vasúton forgasson filmet, mindenféle engedély kell, ahhoz pedig kérvényeket kell írni. Mi nem mindig tartottuk ezt be. Természetesen szóltunk, hogy mi forgatni szeretnénk, de volt alkalom, amikor saját felelősségünkre mentünk ki a vasútra, amikor tudtuk, hogy járat érkezik. Így vettük fel azt is, amikor a kamera a vasúton, a vonat alatt volt, kicsivel a vasútállomás után – mesélt a munkafolyamatról Radivoj.

– A legtöbb érzelmet úgy lehet átadni egy filmben, hogy ha premier-plánban mutatjuk az illetőt. Így tettünk az esetek többségében. Az arcon látni a legtöbb érzelmet, a ráncokat. Adtunk hozzá valamennyi kontrasztot, valamint figyeltünk a megvilágításra is. Az arc mellett a kezekre is figyeltem, arra, hogy dohányzik, hogy megiszik egy pálinkát az illető. Emellett otthoni környezetben forgattunk. Mindezek a képek talán visszaadják azt, hogy ezeknek az embereknek még mindig ott van a fejükben mindaz, amin keresztülmentek – tette hozzá az operatőr.

A film készítői csupán élvezetből dolgoztak, a filmért külön anyagi elismerést nem kaptak, dicséretet viszont annál többet.

– Aki ezt a munkát végzi a mindennapokban, tudja, hogy egy idő után unalmassá válik sajtótájékoztatókra járni, ahol szinte az ember már rutinból felveszi azt a néhány vágóképet és nyilatkozatot. Egyszerűen hiányzik a kreativitás, ahol az ember kiélheti magát. Mi ezt a filmet munkaidőn kívül csináltuk. A saját szabadidőnkből vettük el az időt, viszont egyikünk sem bánja. Egy hullámhosszon vagyunk Srđannal, nagyon élveztük csinálni – magyarázta Radivoj.

– Emellett az is egy fontos szempont, hogy a szabadkai tévénézőknek az informatív műsorokon kívül nincs lehetőségük mást nézni, ami itt történik a kis közösségükben. Ezért fontos ilyen dolgokat is csinálni. A legszebb kritika, amit kaptam, az egyik barátomtól jött, aki azt mondta, egy kicsit emlékezteti a B92 Insajder című műsorára. Ettől nagyobb dicséret nem érhetett – mondta Srđan.

Amennyiben a nézők lemaradtak a filmről, nem látták a vetítést a Szabadegyetemen, vagy a bemutatót az adásban, akkor jelezhetik a tv telefonszámán, és ha van rá igény, minden bizonnyal levetítik ismét.