– 1953-ban születtem, és '57-ben kezdtem el a piacos karrieremet. Édesanyám tragaccsal vitt el 4 éves koromban először. Akkor a használt dolgokat árultuk, azzal, hogy amikor kicsit felcseperedtem, hideg vizet árultam anyám mellett. Ahogy megnőttem, elkísértem anyámat Magyarországra, ahonnan műanyag papucsokat, kombinét, illetve illatszereket hoztunk. Akkor újságot terítettünk a földre, és arról árultunk. Majd együtt dolgoztunk a lengyelekkel, ágyneműt kezdtünk árulni. Később már Bécsből és Olaszországból is hoztunk árut. Emellett én befejeztem a kereskedelmi középiskolát, és a kereskedelemben is dolgoztam. Onnan mentem nyugdíjba, de akkor a munkám mellett is, és ma is árulok a piacon. Ma harisnyát értékesítek, és az az igazság, hogy bár ma már nehéz a piacból megélni, mert kevesen vásárolnak, mégis szeretem csinálni. Ma már állandó ügyfeleim vannak. Szeretem az embereket, a régi vásárlókat különösen. Betegen is kimegyek a piacra. Az utolsó napig árulni fogok! Már utódom is van, a menyem. Neki nincs munkahelye, hát csinálja ezt.
– Már húsz éve árulunk az ócskapiacon. Zöldségfélékkel foglalkozunk. Elsősorban olyasmit árulunk, amit mi magunk megtermelünk. Eddig fűszerpaprikát termeltünk, de most már oda jutunk, hogy az is kevés lesz. Nagyon meggyengült a vásárló erő az utóbbi pár évben. Azelőtt elég volt egy héten egyszer kijönni a piacra, most pedig szinte mindennap ki kell jönni árulni. Ez viszont többletköltséget jelent a számunkra, hiszen 30–40 kilométer utazunk nap mint nap. Horgosról járunk majdnem minden nap Szabadkára. Nagyon meglátszik, hogy nincs az embereknek pénzük. Nincs vásárló a piacon. Az mellett, hogy kevesebb a vásárló, kevesebbet is vesznek az emberek. De lehet, hogy az még nem is lenne gond, hogy az emberek kevesebbet vesznek, mint korábban, csak lenne, aki megveszi. Ugyanis kevés van azokból, akik vásárolnak. Máskor nem küzdöttünk ilyen problémákkal.
– Méztermelők vagyunk. Amióta megnyitották az ócskapiacon a második csarnokot, mi ugyanazon az asztalon árulunk. Vagyis több, mint negyven éve foglalkozunk méhészettel, azzal, hogy húsz éve jelen vagyunk az ócskapiacon. Ma nagyon nehéz időket élünk, kevés a vásárló. Érezhető, hogy az embereknek nincs pénzük. A mi vásárlóink is nagy részben magyarországiak. A helyi vevők vásárlói erejéből nem tudnánk fenntartani az asztalunkat. Azt is el kell mondanom, hogy az ócskapiacon nagyon sok a zsebtolvaj. Ez viszont indok lehet arra, hogy egy vevő soha többé ne jöjjön erre a piacra. Ez mellett pedig lenne egy-két dolog, amin a Tržnica vállalatnak változtatni kellene. Nekünk a zöldséges részen nincs arra lehetőségünk, hogy lezárjuk az asztalainkat. Nehéz mindennap a több, mint száz kilogrammos árut kipakolni az asztalra, majd a nap végén elpakolni azt. Kértük már, hogy állítsanak fel nekünk is olyan piaci asztalokat, amit le lehet zárni, hogy az áruval ne kelljen minden nap cipekednünk, hiszen mi javarészt mindannyian 60 év körüliek vagyunk.
– Én '91 óta árulok a piacon. Akkor jó volt a vásárlói erő, ma viszont már katasztrofális a helyzet. Lényegesen kevesebb a vevő. Ha vannak is vevők, érződik, hogy nincs pénzük. Jól meggondolják, mire költik. Szombaton általában nagyon sok ember megfordul az ócskapiacon, de hiába az az egy nap nem húzza ki a hét többi napját. Iskola mellett kezdtem el piacozni. Itt vagyok már húsz éve, de ilyen rossz évünk még nem volt, mint ez az utolsó egy év. A január és a február egyébként is gyengébb, csak megfázni járunk ki. Nekem több asztalom, több cégem is van, ruhaneművel és műszaki cikkekkel is foglalkozom a feleségemmel együtt. Sajnos egy dologból ma már nem lehet megélni. Több mindennel kell foglalkozni. Egy árucikkel kezdtem, de idővel kitapasztaltam, hogy ez nem elég, így tovább fejlesztettem a vállalkozásom. Azt viszont már nem tudnám megmondani, hogy mi vár ránk, mi lesz a piac jövője, hiszen egyik napról a másikra élünk. Vannak időszakok, amikor jól megy az üzlet, majd megáll, és hónapokig szinte semmi nem történik.
Molnár Edvárd felvételei
