„Szabadka a vajdasági magyarság szellemi központja.” Az elmúlt közel másfél évtized alatt, amióta Szabadkán élek, sokszor hallottam a fenti kijelentést Kabók Erikától a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében. Hol politikai, hol kulturális kontextusban. Az újságírói tevékenységéért a város napján Pro Urbe-díjban kitüntetett szerkesztővel az említett kérdésekről beszélgettünk: Szabadkáról, közösségről és az újságírásról.
Kezdjük az általad sokat hangoztatott mondattal. Mi mindent értesz az alatt, amikor azt mondod, hogy Szabadka a vajdasági magyarság szellemi központja?
– A délszláv háborút megelőzően minden fontos intézmény Újvidéken volt. A magyar értelmiség ezért oda gravitált. A magyar érdekszervezetek megalakulásával, később pedig Vajdaság autonómiájának megnyirbálásával azonban a magyarság központja meglátásom szerint Szabadka lett. A színházi és zenei élet, a múzeumi tevékenységek nagyon sok vonatkozásban magyar események voltak, az irodalmi estek, különböző fontos irodalmi egyesületek működése, és persze a magyar középiskolák és az egyetemi karok lassan szellemi központtá tették Szabadkát. Emellett politikai központtá is alakult.
Egy lokálpatrióta megnyilvánulás után az ember azt hinné, hogy született szabadkai vagy, pedig nem. Szabadka a választott otthonod. Bácsgyulafalváról indultál, Újvidékről érkeztél Szabadkára. Az élet hozta, vagy maga a város vonzott ide? Milyen volt a találkozás: szerelem első látásra, vagy el kellett telnie bizonyos időnek, hogy megszeresd a várost?
Kabók Erika (Fotó: Gergely Árpád)
– Szabadkán jártam középiskolába, majd Újvidék következett, ahol egyetemistaként, később pedig pályakezdőként gyönyörű éveket töltöttem. 1993-ban visszatértem Szabadkára. Első gyermekünk megszületése után családi döntés volt, hogy ide költözünk. Igaz, nem találtam már a hetvenes években megszeretett várost, 15 év alatt nagyon sokat változott, de amit mindig is szerettem benne, az megmaradt, például a Városháza, amely engem is, akárcsak sok mindenki mást, rabul ejtett még egészen fiatalon. Ma sem érzek másként, csodálom, szeretem, s valahányszor bemegyek, izgalommal kutatok és találok ma is felfedezni való részleteket. Az, hogy Szabadka határváros, meghatározza a városlakók életét. Nálam mindig van útlevél, vagy magyar személyi igazolvány, mert átmenni Szegedre körülbelül annyi, mint elutazni Topolyára. Szabadka a legszebb nevű város. Minden apró gazdagodásának tudok örülni, és minden rombolás vagy hanyagság elszomorít. Ha tehetném, mindenkit megállítanék egy pillanatra az utcán, és rávenném, gondolkodjon el rajta, milyen gyönyörű helyen is élünk. Talán akkor jobban vigyáznánk rá.
A szabadkai rovat szerkesztőjeként is sokat foglalkoztál a várossal. Mi az, ami Szabadkában a leginkább vonz? Mi a szabadkaiság ismérve a számodra?
– A művészettörténészek valamelyike mondta a Városházáról, hogy ez az épület teremtette meg ebben a városban a lokálpatriotizmust. Úgy érzem, esetemben ez tényleg így van. Szerintem Szabadka emberléptékű város. Szeretem a város szecessziós épületeit éppúgy, mint kevéske parkját, szobrait és csodálatos templomait, Kosztolányi és Csáth Géza emlékét… Sajnálom, hogy kihalt a korzó. Én akkor szerettem a sétálóutcát, amikor tele volt kávézókkal, emberekkel. A szabadkaiakról úgy tartják, hosszú időre nem tudják elhagyni a várost. A Városháza visszahívja őket. Akkor nyugszanak meg, ha látják a Városháza toronyóráját. Talán ez a szabadkaiság, ha van ilyen.
A Magyar Szó mellett, ahol a Hétvége mellékletet szerkeszted, az MTVA tudósítójaként is tevékenykedsz. Nyugodtan állítható, hogy a hírek szerelmese vagy. A pályán eltöltött közel negyven év után is fáradhatatlan lelkesedéssel olvasod a különféle tudósításokat, riportokat és interjúkat, kíséred az eseményeket, rajongsz egyes témákért – mind tudósítóként, mind szerkesztőként. Mi az, ami téged egy hírben vagy sajtóanyagban izgalomba hoz?
– A kíváncsiság hajt, és az őszinte öröm, hogy megoszthatom az olvasóval vagy nézővel a remek kis történeteket. Szerkesztőként abban az irigylésre méltó helyzetben vagyok, hogy kiváló munkatársaimmal közösen sikerül hétről hétre néhány igazán érdekes témát, nagyszerű riportot az olvasó elé letenni.
Szerkesztőként a nevedhez fűződik számos sorozat a Magyar Szóban: délszláv háborúk, vajdasági magyar szórványtelepülések, Trianon-centenárium stb. Némelyekből könyvek is születtek/születnek. Miért tartod fontosnak, hogy a közösséget meghatározó témákat sorozatban is feldolgozzuk, és ezt az anyagot akár könyvformátumban is megjelentessük?
– Az újságra azt szokták mondani, hogy olyan, mint a joghurt: másnapra megromlik. Senkit sem érdekel az előző napi újság. De vannak olyan témák, írások, amelyek időtállóak, s ezért gondoltam, hogy ezeket szerkesszük kötetbe. Most éppen egy Trianon-könyvön dolgozunk, ami várhatóan karácsonyra jelenik meg. Szerintem ezek szép és fontos könyvek. Számos soha meg nem írt történetet tartalmaznak. Így például a készülő kötetben az impériumváltás után a főbb városaink elfoglalását, továbbá a határmeghúzás történetét dolgoztuk fel Rábénál, Kelebiánál, Bajmokon, a szoborrombolásokat, s ahol csak lehet, igyekeztünk a visszaemlékezéseknek, a helyi legendáknak is helyet adni. Egy kötetben ezek a történetek még nem láttak napvilágot. Úgy gondolom, fontos és izgalmas kiadvány lesz belőle.
Hogyan látod: helyzetéből kifolyólag a kisebbségi sajtó specifikus helyzetben van? Rendelkezik a tájékoztatással közvetett kapcsolatban lévő pluszfeladatokkal, vagy egyetlen küldetése a tájékoztatás?
– Alapfeladatunk a tájékoztatás, de ezenfelül nyilvánvalóan annak is üzenete van, hogy a magyar kisebbségnek Szerbiában van napilapja. Ez politikailag is fontos, s a mi dolgunk, hogy ezt megőrizzük. Természetesen a közösség szolgálata a feladatunk: a magyarságnak a magyarságról írni, ezenfelül pedig, kisebbségi létünkből kifolyólag, a Magyar Szó az anyanyelv őrzője is. Egyebek között feladata az új szakkifejezések vagy intézménynevek magyar megfelelőjének meghonosítása.
