Szeptember 23-ától kezdve újra robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora. Minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A teljes beszélgetésről készült videót a Magyar Szó online felületén, a Facebook-oldalunkon és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Hét ágra sütött a nap, amikor Szabadkán autóztunk Szalai Attila karikaturistával. Más esetben nem lenne fontos szempont az időjárás, ő azonban nagyon szerette volna, ha napsütésben tudnánk beszélgetni. Szerencsére sikerült, ezt meg is állapítottuk, amikor beült mellém az autóba. Még várakozó üzemmódban volt a kamera, de Attila nem győzte mesélni a csaknem 30 évnyi munkássága alatt összegyűjtött élményeket. Arra a kérdésemre, hogy hány hírességhez jutottak már el a rajzai, később úgy felelt, hogy reggeltől estig itt autózhatnánk, ha felsorolná az összeset, de a válaszának további részéből is éreztem, hogy emlékek százai cikáznak a gondolataiban, és egytől egyig mindegyik felejthetetlen számára. Ezekről a pillanatokról, az elismerésekről és természetesen a kezdetekről is beszélgettünk.
– A tehetségemet édesanyámtól örököltem, aki zseniálisan rajzolt, számomra a világot meghazudtoló módon. Az 1950-es években a kis képeslapokon még festmények voltak. Azokat édesanyám, hasonlóan, mint egy számítógép, felkockázta, és nagy, másfél méteres festményeket készített róluk. Számomra már korán elindult ez az egész, hiszen amikor nézem a saját, gyermekkori munkáim, már azok között is találok érdekeseket. Jóval később, az 1980-as évek közepén több mint tíz rajzom megjelent az akkori Hét Napban. Pintér Feri barátom zenekritikákat írt, és, hogy ne mindig a borító legyen az illusztráció, ezért karikatúrákkal színesítették a szöveget. Nagyon büszke vagyok azokra a rajzaimra, mert pl. abból az időből volt egy Đorđe Balašević-karikatúrám, amely alá is lett írva. Akkor már éreztem, hogy a portré lesz az én műfajom. 1995-ben eljuttattam a munkáim az újságoknak. Az első rajzom egy hétre rá, szerdán jelent meg a Grimaszban, majd másnap már címoldali karikatúrát kaptam, amit nagyon jó barátom, Léphaft Pál szerkesztett be. Majd egyszer csak befordultam az akkori Szabad Hét Napba, ahol mondhatom, hogy Dudás Károly tárt karokkal várt. Akkor is meg azóta is, úgy érzem, hogy szabad kezet kaptam, mert érezték, hogy kellőképpen tudok reagálni a dolgokra. Ezek voltak az újságírói kezdetek. Mindeközben rajzoltam a Mézeskalácsnak is, amiért nagyon hálás vagyok Mirnics Zsuzsának. A Hrvatska riječben is jelentek meg alkotásaim. Amire nagyon büszke vagyok, hogy mintegy hatvan karikatúrám jelent meg a Nemzeti Sportban, hiszen a sport témaköre ma is nagy szerelmem, a zene mellett. Az első címoldali karikatúráját is én készítettem. Ezek a pillanatok igazán szívdobogtatók, ha visszagondolok rájuk.
– A karikatúra valamiképp egy véleménykinyilvánítás is. Megtörtént, ez a mintegy 30 év alatt, hogy valaki, fogalmazzunk így: nem értette a poént?
– Nem. Ma már teljesen más a helyzet, hiszen az internetnek és a közösségi oldalaknak köszönhetően mindjárt oda lehet írni mindenféle okos dolgot, de bohócságot is, ahogyan én szoktam mondani. Azonban régebben, amikor csak az újságban jelentek meg a munkáim, az ember nem kapott visszajelzést. A karikatúra, szerintem, egy különleges ajándék, hiszen nem lehet egyszerűen leemelni a polcról, vagy megvenni a boltban. Emellett ezek igazán személyre szóló dolgok.
– Sok nagy névhez eljutottak az alkotásaid. Kiemelnél egy párat közülük? Emellett azt is el kell árulnunk, hogy egy rajzod pillanatnyilag is az űrben van.
– Amikor elmentem egy sportrendezvényre vagy koncertre, akkor, egy aláírásért cserébe, készítettem egy rajzot. Ma már az egész nappalink tele van aláírt portrékkal. Tényleg nagyon sok emberrel találkoztam. Amire nagyon büszke vagyok, hogy együtt vacsorázhattam és egy rajzot is adhattam Puskás Ferencnek. Külön öröm ez számomra, hiszen amellett, hogy zseniális ember és játékos volt, apám példaképe volt. Egy rajzom eljutott Roger Waters-hez is, a Pink Floyd frontemberéhez. Egy koncerten felmutattam neki a portrét, ő pedig visszacsettintett, hogy jó rajz. De nem hagyhatom szó nélkül az első ilyen portré karikatúrámat. 14 éves voltam, és amikor 1978-ban a szabadkai sportcsarnokban játszott a Fonográf együttes, akkor megrajzoltam Szörényi Leventét, majd a koncert után bekopogtam az öltözője ajtaján, ő pedig aláírta. Ezt a rajzot a mai napig nagyon őrzöm. Prince-hez is eljutott a rajzom. Az énekesnőjével elküldtem egy könyvet és vele együtt a rajzot, de egy másik alkotásomat is közölte a Twitter-oldalán, úgy harangozta be a sydney-i koncertjét. Emellett a Szigeten ott lebegtettem az első sorban a munkámat, és a koncert vége felé, amikor 14-15 embert felhívtak a színpadra, én is köztük voltam. De van még egy Prince-hez kapcsolódó emlék, amit te is említettél. Azt hiszem 2016-ban a NASA kilőtt egy űrszondát, ami állítólag 100 millió kilométerre is elrepült, és oda kértek művészektől rajzokat. Nyitott volt ez a lehetőség, én pedig ráfutottam. A téma az volt, hogy mit üzennénk a világűrbe. Én A kis herceg borítót alkottam újra, egy bolygót és azon Prince volt rajta. Büszke vagyok arra, hogy innen, a Kertvárosból, egy rajz kijutott a világűrbe.
– Több díjjal is jutalmazták az alkotásaid, illetve téged. Melyikre vagy a legbüszkébb?
– Négy díjra emlékszem, amelyeket a közelmúltban kaptam. Először a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete tüntetett ki 2016-ban, akkor lettem az év újságírója a nyomtatott sajtó kategóriájában, végül is a karikatúra is valamiféleképpen ebbe tartozik. Kétszer díjaztak a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum Ezüstgerely pályázatán, valamint egyszer kaptam nívódíjat a Magyar Sportújságírók Szövetségétől. Ezek a díjak nagyon jók, arra sarkallják az embert, hogy csinálja, mert igenis érdemes! Azonban az igazi elismerés azért mégiscsak a különleges helyeken megrendezett kiállítások. Tavaly három kiállításom volt Erdélyben: Nagyváradon, Kolozsváron, Brassóban. Viszont, ami különleges, és számomra felér egy kitüntetéssel, az az, hogy 2016-ban meghívást kaptam Monte-Carlóba, a Golden Foot Award-ra, és ott rajzoltam a helyszínen, emellett volt egy kiállításom a monacói herceg yachting clubjában. Nem lehet elmesélni pár szóban, hogy milyen érzés volt ez számomra. Itt nem azt nézték, hogy ki készítette ezeket a karikatúrákat, hanem egyszerűen csak azt, hogy milyenek az alkotások.
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
