Szeptember 23-ától kezdve újra robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora. Minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A teljes beszélgetésről készült videót a Magyar Szó online felületén, a Facebook-oldalunkon és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.
Van olyan az életben, amikor egy számodra ismeretlen emberrel már az első pillanattól kezdve megtalálod a közös hangot. Számomra ilyen volt Csányi Tamara. A legtöbb forgatáson általában megérkezem az alanyért, ő beül, elmagyarázom a szokásos dolgokat, amelyek fontosak lehetnek a forgatás szempontjából, és már indulunk is. Na, Tamarával nem így történt. Már rég robogtunk Magyarkanizsa felé, de a kamera még mindig nem forgott, hiszen egyik témából csaptunk át a másikba. De amikor végre elindult a felvétel, nagyon sok mindenről beszélgettünk: a néptáncos kezdetekről, a hagyományok tiszteléséről, a vágyott úti célról és arról, hogy számára miért is fontos a fejlődés.
– A néptánc kétszer csöppent be az életembe. Először a szülőfalumban, Magyarcsernyén kezdtem el táncolni még iskolás koromban. Sajnos a csoportunk megszűnt, ezzel együtt pedig annak a lehetősége is, hogy tovább táncoljak. Később, már középiskolás koromban, lehetőségem volt a folytatásra, de úgy éreztem, hogy nagyon le vagyok maradva ahhoz a csoporthoz képest, amelyhez csatlakozhattam volna, ezért inkább visszaléptem. Majd egészen később, majdnem harmincéves koromban csöppent vissza az életembe a néptánc, amely egy szerelmi szálnak köszönhetően újra jelentős helyet foglal el az életemben. Történt ugyanis, hogy a párom az életének egy pontján úgy döntött, hogy közelebb szeretne kerülni hozzám, ezért alapít egy tánccsoportot Martonoson, amelynek tagjai az én akkori leánykórusom lánykái, illetve más martonosi táncosok és a horgosi Gubanc Táncegyüttes fiai voltak. Sikeresen kialakult a tánccsoport és a párkapcsolat is. Eredményes próbálkozás volt. Ennek köszönhetően harmincéves koromtól kezdve táncolok újra.
Lehet azt mondani, hogy a néptánc a szenvedélyed?
– Igen, lehet. Bár az időm most nem mindig engedi, hogy a szenvedély szintjén műveljem, elég időráfordítással foglalkozzam vele, de igen. Jó szó a szenvedély.
Mekkora jelentősége volt akkoriban a néptáncnak és a csoportnak Magyarcsernyén, amikor te még ott táncoltál?
– Nagyon nagy szerepe volt, emellett hatalmas összetartó ereje is. Viszont maga az, hogy nem tudott tovább folytatódni, nagyon jól jellemzi a körülményeket is. Talán rajtunk, a szüleinken és a hozzánk kapcsolódó személyeken kívül másnak nem volt fontos. Azt azonban megjegyezném, hogy bár a tánc akkor nem folytatódott, ma már újra táncolnak, és ennek nagyon örülök. Magyarcsernye esetében egy viszonylag zárt közösségről beszélünk, de ez csak később tudatosult bennem, miután láttam, hogy Vajdaság más településein mennyire más hagyományok élnek vagy éppen nem élnek. Csak egy egyszerű példát mondok, ami a maga módján talán morbid is lehet. Néhány évvel ezelőtt Magyarcsernyén még háztól temettek. Viszont attól, hogy ez megszűnt, az ehhez kapcsolódó hagyományok tovább élnek. Ugyanígy van ez a néptánccal is vagy más szokásokkal: attól, hogy levetettük a népviseletet, a hagyományainkat még nem hagytuk el.
Fontosak számodra a hagyományok?
– Igen. Én olyan nevelésben részesültem, amelyben észrevétlenül és folyamatosan az életemnek jelentős részében kötődtem valamilyen hagyományhoz. Nem biztos, hogy nagyon régiekhez, viszont valamiféle hagyomány mindig jelen volt az életemben. A családom egyik része nagyon szorosan kötődik az egyházhoz, ezért azok a szokások is élnek bennem.
A néptánc mellett népdalénekléssel is foglalkozol. Ez hogyan csöppent az életedbe?
– Ha nem látnám a Teremtő szándékát mögötte, akkor azt is mondhatnám, hogy nemcsak a néptánc, hanem a népdaléneklés is véletlenek sorozatának köszönhetően lépett az életembe. Amikor elkezdtem Magyarkanizsán tanítani, akkor a martonosi épületben is dolgoztam, zenét tanítottam. Az akkori helyi kultúregyesület elnöke felkeresett, hogy próbáljunk meg gyerekekből összeállítani egy csoportot, hogy mégiscsak valaki fellépjen a magyarkanizsai Durindón. Így kezdődött el az egész, megalakult a csoport Martonoson, szerencsére nagyon sokan voltak, és hosszú ideig is együtt volt a kórus. Ma már csak hárman vagyunk, de kitartunk.
Néptánc, népdaléneklés, munka. Mikor van szabadidőd? És mivel szereted eltölteni?
– Igen, nagyon kevés a szabadidőm. Szeretem magam teljes mértékben betáblázni, de ha nem akarom, akkor is így alakul, de azért szeretem azt az érzést is, amikor pihenhetek. A tényleges szabadidőmben szeretek olvasni. A krimiket kedvelem leginkább, mert valószínűleg az agyamnak akkor is szüksége van valamiféle ingerre, így azzal, hogy azon gondolkodom, ki lehet a gyilkos vagy milyen megfontolásból történnek a dolgok, megkaphatja ezt az ingert.
Jövőbeli tervek?
– Nincsenek kőbe vésett terveim. Azt tapasztaltam, hogy minden változó, és nem igazán jó az, ha nagyon ragaszkodsz bizonyos dolgokhoz, mert mentálisan meg tudod magad betegíteni, és nagyon komolyan el tudsz térni az eredeti elképzelésedtől vagy utadtól. Én próbálom figyelni azt a ritmust, amit éppen az élet mutat vagy amit a közösség diktál. Muszáj ezt alkalmazni ebben a mostani, gyorsan változó világban. Mindig próbálok az alapvető értékekhez ragaszkodni, igyekszem mindig a pillanatban lenni igazánból, de a fejlődés az nagyon fontos tétel számomra, hiszen úgy nincs értelme, ha egy ponton megragadunk. Számomra legalábbis nincs.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Csányi Tamara, horgosi néptáncos (Fotó: Kállai Göblös Nikoletta)
