Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgető műsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, olyan személyek is azonban az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek, illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap a reflektorfényben, a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.
Huber Varmuzsa Anikó megannyi családnak segített már kiemelkedő gyógypedagógiai tudásával. Szakmáját hivatásként éli meg, hiszen úgy véli, másként nem is lehet egy ilyen területen tevékenykedni. A kíváncsiság nagy szerepet játszik itt, ugyanis ennek köszönhetően tudja megfejteni a problémát, majd megoldást találni rá. Utunk során arról beszélgettünk, hogy miként került az életébe a Bethesda, hogyan tudja szívvel-lélekkel elvégezni ezt a munkát, és, ha újrakezdhetné, akkor is ezzel foglalkozna-e.
Mikor érezte először azt, hogy másokon szeretne segíteni?
– Mindig is tudtam, hogy neveléssel, emberekkel szeretnék foglalkozni, de már nagylányként, utána pedig fiatal felnőttként elsősorban a gyerekek felé irányult az érdeklődésem. Ennek megfelelően be is iratkoztam a tanítóképző egyetemre. Később egy ismerősömtől megtudtam, hogy a topolyai Bethesdában nevelőt keresnek. Abban az időben még nem volt meghatározva, hogy csak felnőttekkel foglalkoznak, gyerek, felnőtt, minden korosztály képviselve volt a Bethesdában. Én életemben addig nem találkoztam fogyatékos emberekkel. Elmentem, mert úgy éreztem, hogy tudom ezt megcsinálni az egyetem negyedik éve mellett. Egy kicsit bedolgozok, besegítek, vagy munkaviszonyt létesítek, hogyha van rá lehetőség. Nagyon szívélyes fogadtatásban volt részem, úgyhogy az egyetem negyedik évén kezdtem bejárni a Bethesda napközijébe. Eleinte önkéntesként, majd nagyon hamar tényleg megvolt a lehetőség arra, hogy munkavállalóként maradjak ott. Akkor már Rózsa, a főnök asszonyunk mondogatta nekünk, hogy lányok, a jövőtök a gyógypedagógiában lesz, hiszen már készülőfélben volt az inkluzív oktatásról szóló törvény és a szociális védelmi reform is. Értelemszerűen, amikor láttuk, hogy maradni fogunk, mert szeretjük ezt a területet, szeretjük ezeket az embereket, és van is hozzá érzékünk, akaratunk, akkor beiratkoztunk a gyógypedagógiára. Ez volt a második út, vagy jobban mondva útszűkítés. Egyértelmű volt, hogy maradok, és hogy ebben fogom utána keresni a további lehetőségeket.
Miből merít erőt a mindennapokhoz?
– Nem úgy fogom fel, és soha nem is úgy fogtam fel, mint segítséget, hanem hogy egy láncnak egy láncszeme vagyok. Tehát ellátok egy feladatot, amire szükség van, de ez nem segítség, nem egy alá-fölérendelt viszony, egy rászoruló és egy segítő viszonya, hanem inkább egy partnerviszony. Egy érzés. Ehhez nyilván kell hogy legyen egy beállítottság az ember részéről. Amikor bekerültünk a Bethesdába, az idősebb kollégák fontosnak tartották az önállósítást, az egyenlőséget és a diszkriminációmentes társadalmat. Később megtanultam normalizációs elv alapján megközelíteni a fogyatékosság kérdését, hogy úgy tekintsünk ezekre az emberekre, hogy joguk van a normális élethez, a felnőtté váláshoz, a társas kapcsolatok létrehozásához, a magánélethez, a tanuláshoz, vagyis azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez mindenkinek joga van. Természetesen ez alatt nem azt értem, hogy tagadjuk, hogy nekik vannak nehézségeik, vagy hogy más képességűek, mint mások, hanem arra törekszünk, hogy eljuttassuk őket képességeik maximumára, hogy a lehető legnormálisabb és teljesebb életet élhessenek.
Mostanában egyre több gyermeknél diagnosztizálják az autizmust, az ADHD-t. Régen is sok efféle eset volt, vagy egyszerűen csak az ilyen gyermekekre azt mondták, hogy neveletlen?
– Mind a kettő egy kicsit igaz. Régebben is voltak ilyen tünetegyüttesek, de nem diagnosztizálták őket. Sokáig ez volt a szakma vagy a tudomány álláspontja. Viszont amióta elkezdték diagnosztizálni és figyelni ezt a növekvő tendenciát, azóta a számuk is növekszik. Azt kell mondanom, hogy valóban növekszik a számuk, és most már egyre több tudományos értekezést is lehet ezzel kapcsolatban hallani, olvasni.
Lehet valamihez kötni ezt a növekedést?
– Sok mindenhez lehet, de még mindig nincsenek kizárólagos válaszok. Idegrendszeri és genetikai háttere is van, az anyagcserével kapcsolatos kutatások rámutatnak, hogy befolyásolják ezeket az állapotokat. Indirekt módon valószínűleg az életmóddal is összeköthető, amit folytatunk, de gyakorlatilag nincs kizárólagos és egyértelmű tudományos állásfoglalás azzal kapcsolatban, hogy mitől lesz ADHD-s vagy autizmus spektrumzavarban érintett egy gyermek.
Ha újrakezdhetné az egészet, akkor is a gyógypedagógiát választaná, és mindent ugyanígy csinálna?
– Akkor csak a gyógypedagógiát választanám. A mi időnkben, amikor középiskolások voltunk, nem találkoztunk ilyen szakterületekkel, hogy gyógypedagógia, és elképzelésünk sem volt, hogy mit tudunk ezzel csinálni. Jöttek a sztereotípiák, hogy akkor megyek az otthonba, az ötszáz fős szociális ellátóintézménybe, pszichiátriai osztályra. Nem is foglalkoztam vele, hanem tanító szerettem volna lenni. Ha újrakezdhetném az egészet, és volna tapasztalatom, akkor a gyógypedagógiát választanám elsősorban. Nem mintha kevésbé szeretném az oktatást vagy a gyerekeket, de úgy érzem, hogy a mai oktatási rendszer jó oldalait, a pedagógiát itt is ki tudom használni Nagyon sokat hasznosítok a tanítóképzős módszertani tudásomból. Az oktatási rendszer negatívumai pedig nem hiányoznak. Úgy érzem, hogy ez így kerek és egész.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
