Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgető műsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, azonban olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek, illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is minden nap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.
Szarka Mándity Krisztina életébe még kiskorában megmutatkozott a művészet iránti szeretet. Egy Radnóti-vers volt rá akkora hatással, hogy egyből megkedvelte az irodalmat, az egyházi képek sem hagyták azonban nyugodni. Sok kérdés felvetődött benne a két vallás kapcsán, miután látogatást tett egy ortodox templomban még kiskorában. A középiskolai évek alatt kezdett el komolyabban versmondással foglalkozni. A pályaválasztásnál egyértelmű volt számára, hogy magyarul szeretne továbbtanulni, és először a Magyar Tanszékre szeretett volna menni. Később az egyik barátnője hívta fel a figyelmét arra, hogy a művészettörténet felel meg az ő érdeklődési körének. Ennek eredményeképp talált rá a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, amelynek már az épülete is elbűvölte. Így Krisztina művészettörténészként ma már a Zentai Városi Múzeum csapatát erősíti, és különböző kiállításokat hoz el a városba, emellett a nagy múltú Zentai Művésztelep szervezésében is kiveszi a részét. Ezekről beszélgettünk vele.
Mi alapján választod ki, hogy éppen milyen kiállítás kerül ki a nagyközönség elé?
– A Zentai Városi Múzeumnak egy olyan tere van, ahol kiállításokat tudunk szervezni, ezen osztozunk a kollégákkal. Elsősorban igyekszünk valamilyen eseményhez kapcsolni ezeket, így tehát a Múzeumok Éjszakáján, a városnapi kiállításon, vagy pl. november 14-e alkalmából, a vajdasági magyar képzőművészet napján is igyekszünk előrukkolni valamilyen érdekességgel. Ez a néhány fix dátum, amelyekhez igazodni szoktunk. Olyan is előfordul, hogy valaki felkínál egy kiállítást vagy épp egy másik intézményben látunk meg egy nagyszerűt, és úgy gondoljuk, hogy ez a zentai közönség számára is érdekes lehet. Ha most visszaemlékezek a kezdetekre, az első nagyobb feladatom pont egy Ács József-kiállítás volt, a művész születésének századik évfordulójára készítettük a Topolya Község Múzeumával közösen még 2014-ben. Ezt a jeles évfordulók követték. Például Petrik Pál kapcsán is volt egy hasonló kiállításunk, amelyhez több helyről kölcsönöztük a képeket, kaptunk magángyűjteményből, más múzeumokból is. Nem mehetünk el Milan Kerac mellett sem, aki egy nagyon érdekes alkotó, az ő születésének 100. évfordulójáról is megemlékeztünk. Emellett a múzeum a Zentai Művésztelepnek a szervezője, így ezzel kapcsolatban is szoktak kiállítások lenni. Jelen pillanatban is egy Csernik Attila-kiállítást láthatunk a kiállítótermünkben. Úgy gondoltuk, hogy ő, aki már legalább ötvenszer részt vett ebben a nagy múltú alkotótáborban, igazán érdemes arra, hogy foglalkozzunk vele. A művésztelepen alkotott képeit láthatja a nagyérdemű. Azonban, mint minden múzeum, mi is küzdünk azzal, hogy kevés a látogató. Van az a réteg, aki jelen van minden eseményen, viszont ők már idősebbek, nem tudnak minden egyes ilyen alkalomra eljönni. Nagy erőfeszítést igényel a fiataloknak a bevonása. Nem mondhatjuk azt, hogy nem érdeklődnek, csak valami izgalmasabb, interaktívabb kell nekik.
Véleményed szerint mit jelent Zenta életében ez az alkotótábor?
– Ahogy a régi fotókon is látom, az itt alkotó művészek eleinte igyekeztek kimenni az emberek közé, így közelebb vitték az alkotást a hétköznapi emberekhez. Például a Tisza-parton vagy épp a piacon festettek. Most viszont szinte minden hozzánk érkező művésznek megvan a kényelmes műterme az otthonában. Ebből a közegből már nehezebb kimozdítani őket. Igyekszünk mindig valami szokatlant, valami újat kigondolni évről évre, hogy visszatérjenek hozzánk azok, akik előző évben is részt vettek a művésztelepen. Az idén a család volt a tábor központi témája, és az alkotók munkáit a múzeum előtti fák körül tekinthették meg az arra járók. Így kicsit közelebb vittük a művészetet az utca emberéhez, mert akaratlanul is rápillantott az alkotásokra. Úgy gondolom, hogy a mi, a szervezők felelőssége az, hogy láttassuk azt, hogy mi történik a Zentai Művésztelepen, és ezáltal pedig a múzeum berkein belül.
Ha lehetőséged lenne rá, milyen alkotást vásárolnál meg magadnak?
– Először is egy dolgozószobát alakítanék ki magamnak. Sokszor elgondolkodtam, hogyan is nézne ki, de a kisfiam már elnevezte ezt a mi saját galériánknak. Sok könyv lenne benne, amelyek egyszerű polcon helyezkednének el, a falakon pedig a vajdasági művészek képei ékeskednének. Nagyon szeretnék egy téli tájat ábrázoló alkotást Penovác Endrétől. Ez volt az első, ami úgy megfogott. Szerintem egy Bakos Anita-kép is lenne a galériámban, de leegyszerűsítve, a bolyais tanárok mindegyikétől örömmel nézegetnék festményeket, alkotásokat ott a falamon. Persze ehhez jó nagy szobára lenne szükség. Ha pedig egy nagyot kellene álmodnom, akkor egy kis Csontváry-képet szeretnék magamnak, akár egy mostari tájat ábrázolót, vagy a Sétakocsizás az újholdnál képet, de persze ezeknek már megvan a gazdája, így ez csak álom marad. Abszolút boldog és elégedett lennék egy szép kis dolgozószobával, tele sok könyvvel és a vajdasági művészek alkotásaival.
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
