Tovább gurul a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós beszélgető műsorának harmadik évadában is igyekszünk bemutatni a már ismert arcokat, azonban olyan személyek is az anyósülésre ülnek, akik különféle intézmények, egyesületek, illetve szervezetek dolgozói, és ha nincsenek is mindennap a reflektorfényben, de a háttérben jelentős munkát hajtanak végre. Adásunk minden pénteken 18 órakor jelentkezik a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és a Magyar Szó online felületén is, az írott változatot pedig minden alkalommal hétvégi lapszámunkban közöljük.
A 2024-es év első Taxi adásának a vendége Lőrinc Tímea, aki egykoron a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze volt. Ma már egyetemi docensként adja át diákjainak a színházban eltöltött évek alatt megszerzett tudását és tapasztalatát, de ha teheti, még ma is beugrik egy-egy darabba, amennyire a tanítás és az édesanyai teendői megengedik. Saját bevallása szerint nehezen lehet a bizalmába férkőzni, nekem most mégis valahogyan sikerült, hiszen beszélgetésünk során egy olyan arcát mutatta meg, amit nem sokan ismernek. Emlékeket elevenítettünk fel a gyermekkorából, a kezdetekről, elárulta, hogy életének melyik az a korszaka, amelybe szívesen visszaugorna, ha megtehetné. Mindezek mellett még sok mindenről beszélgettünk, de kamerán kívül elárulta, hogy egy kalózszerepbe egyszer szívesen belebújna.
Melyik az első gyermekkori emléked?
– Nagyszüleimnél voltam, a fedett teraszuk alatt volt egy hinta, és ott hintáztam. Ez az első, ami eszembe jutott. Meg talán a gyermekkori idős barátnőm, Borika néni. Ő 83 éves volt, én három, de mi legjobb barátnők voltunk. Egy közös fotónk is van, melyen egy nagy fenyőfa előtt állunk, és ott fényképezkedtünk.
Nem mehetünk el a kérdés mellett, hisz így lesz kerek a történet, hogy mikor érezted először azt, hogy színész szeretnél lenni?
– Igazság szerint két meghatározó pontja van. Az első, amire emlékszem, hogy apukám megvette A Karib-tenger kalózait. Rongyosra néztem, és közben nagyon beleszerettem ebbe az egész filmes dologba. Nagyon csábított, hogy ilyesmit lehet csinálni, hogy valakinek ez a szakmája. Amit ott Johnny Depp művelt, az nekem fantasztikus volt. A második dolog az volt, amikor nyolcadikos korunkban megismertették velünk a színházat. A tanáraink elvittek bennünket Szabadkára az Indul a bakterház című előadásra, melyben Szőke Attila szerepe és jelenléte igen meghatározó volt számomra. Olyannyira, hogy talán ekkor döntöttem el, hogy én is színészettel szeretnék foglalkozni. Ettől kezdve célirányos voltam, diákszínjátszó csoportba is jártam. A versmondással annyira nem foglalkoztam, inkább a prózai szövegek érdekeltek, és a versenyre is inkább ezeket választottam.
Melyik volt az első olyan szereped, ami igazán nagy hatással volt rád?
– Volt több is, de kettő gondolkodtatott el igazán. Pár hónap elteltével két életkorban nagyon különböző karaktert kellett megformálnom. Ez ütött szöget a fejembe, hogy milyen szerepeket is tudok elvinni a hátamon. Ez még eléggé a pályám elején volt, akkor, amikor Berényi Balázzsal a Kárókatonák még nem jöttek vissza című előadást készítettük, ahol Arankát, egy kislányt játszottam. Három hónapra rá László Sándor tanár úr kihívott a Tanyaszínházba, ahol az az évi előadás A bor volt, abban pedig Amált, az öregasszonyt formáltam meg, és teljesen más dolgokhoz kellett nyúlnom, mint a kislány szerepénél. Akkor gondolkodtam el, és most nem szeretném vallási szintre vinni a témát, hogy talán az embernek tényleg volt egy korábbi élete, amelyből merítkezni tud. Az is lehet, hogy csak egyszerűen a jó megfigyelésemnek köszönhető az, hogy mind a két szerepemet sikeresnek éltem meg. Azért gondolom így, mert általában nem szívesen nézem vissza magam videókon, a hangomat sem szeretem visszahallgatni, viszont ebben a két esetben igen.
A karriereddel kapcsolatban mi volt a legjobb tanács, amit valaha is kaptál? És mi a legrosszabb?
– Most egy jut az eszembe, bár ez nem is annyira tanács volt. Pálfi Ervin kollégámmal beszélgettünk a felvételi ideje alatt arról, hogy az embereknek bizonyos időben nem jut annyi munka, vagy úgy érzik, hogy kihasználatlanok. Ez azon színésznövendékek esetében is elmondható, akik most végeznek, és úgy érzik, hogy kilátástalan a helyzet. Véleményünk szerint erre úgy kell tekinteni, mint egy olyan időszakra, ami idővel elmúlik. Nagy távlatokban kell nézni ezt a szakmát. Nem úgy kell tekinteni az egész helyzetre, hogy most fél évig nem tudok mit csinálni, hanem azt kell nézni, hogy abban az időszakban miben tudok megerősödni, és nem szabad elveszíteni a hitet, hogy nincs rád szükség. Tudni kell jól kezelni ezt a helyzetet, nem szabad egyből elkeseredni, hiszen lesz máshogy is. Ha belegondolunk, ez nemcsak a színházra vonatkozik, hanem az egész életre. A legrosszabbra nem is emlékszem. Biztos lenne, de az agyam elfelejti ezeket. Mindig megnézem, hogy ezt ki mondja, vagy, hogy segíteni akar-e vagy rossz szándékkal mondta-e.
Ha adódna egy olyan lehetőség, életed mely pontjára térnél vissza még egyszer? Melyiket élnéd át még egyszer?
– A gimnáziumot. A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumba jártam, és tavaly ott tanítottam fél évig az új médiaszakon. Minden alkalommal ugyanazzal a jóleső érzéssel léptem be az iskolába. Éreztem, hogy én ezt szerettem. Az én időmben még családiasabb volt a hangulat, hiszen kevesen voltunk, mi voltunk a harmadik generáció. Az osztályba is csak tizenhatan jártunk. Akkor éreztem legszabadabbnak magam. Sok mindennel megismertettek minket, jártunk operába, versenyekre, voltak ünnepeink, mindennek meg volt adva a módja – nem voltak úgy elmismásolva a dolgok –, és ezt szerettem. Azokkal az emberekkel tartom ma is a legjobb kapcsolatot, akikkel együtt jártam a gimnáziumban. A színházzal való kapcsolatom is abban az időben erősödött meg. Szabadkán sokkal több lehetőségem volt, mint Magyarkanizsán. Szinte beköltöztem abban az időszakban a színházba. A Kosztolányi Dezső Színházba nagyon sokat jártam, de a Népszínházba is. Nagyon szerettem ezt az időszakot, ezért is szeretnék visszatérni a gimnáziumi éveimbe, ha ez lehetséges volna.
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele
