A vásár mindig élményt jelentett számomra. Feketicsi lakosként csak néha sikerült eljutnom, most viszont, már egy ideje topolyaiként, ha kedvem tartja, kiruccanhatok minden hónap második vasárnapján a nyüzsgő vásártérre. Így tettem ezen a hétvégén is. Az időjárás kedvezett, így hát a tömegre nem volt panasz, és egymás cipőjét is sikerült megtaposnunk olykor-olykor. Ami először megütötte a fülemet, hogy a kürtőskalácsárus szerbül szólt a mögötte serénykedő nőhöz, aki a tésztát gyúrta, úgy látszik, a finom kalács sütésének csínját-bínját már nem csak a magyarok ismerik. Az egyik árus panaszkodását is ki lehetett hallani a zsivajból, amint mellette áruló kollégájának azt panaszolta el, hogy rossz vására van, nem úgy mint a múlt héten Zentán. A könyvárusoknál egy idősebb bácsi a szakácskönyvek közül válogatott, egy fiatal anyuka a képeskönyveket nézegette, jómagam pedig pár pillanatnyi nézelődés után szó nélkül otthagytam az asztalt, mivel nemigazán találtam az ízlésemnek megfelelő olvasmányt. Tri komada za sto! Ez az annyira ismert kiáltás is elhangzott, ezúttal azonban nem zokniárusok szájából, hanem egy csokiáruséból, akinél rizses csokit vehettünk ilyen árban. Tapasztalataim szerint elsősorban még mindig a mezőgazdaságból élők ünnepe a vásár. Ez az elméletem most is bebizonyosodott, hisz láttam texasi farmernek tűnő gazdát, aki egy éppen most vásárolt fejőt vitt a kezében, de gyerekeket is, akik apjuk mellett rohangáltak szalmahordó kosárral a fejükön (mivel a Google csak 301 találatot listázott ki a szalmahordó kosárra, tartok tőle, hogy másként kellene megnevezni, de talán érti mindenki, hogy mire gondolok). A kisállatvásár árusainak nem tudom milyen forgalmuk volt, de nincs kizárva, hogy jobban keresnének, ha állatsimogatót nyitnának, hisz családok gyerekkel és fiatal párok is végigjárták a vásár ezen részlegét, és sorba simogattak minden kis kutyát, macskát, sőt talán még a ketrecekben lévő galambokat is. A sült kolbász és a pljeskavica illatáról most nem beszélnék, mert még megéhezem...
