Szó szerint klasszikus metál

Három cselló (olykor négy) és metál. Első hallásra szokatlan recept, ha azonban belegondolunk, a metál és a klasszikus zene nem is áll olyan messze egymástól. Minden a hangszerelésen, a zenészen és a dalon múlik. Na jó, a közönség is fontos. Az élmény pedig lehengerlő. Röviden így tudnám jellemezni a finn Apocaliptyca negyedik szerbiai koncertjét. Az pedig, hogy hogyan lehet kombinálni a metált és a komolyzenét, talán Eicca Toppinennek, a zenekar egyik alapító tagjának egy régebbi interjúja világít rá.

„Létezik egyfajta primitívség a metálban és a klasszikus zenében is. Jobban rejtőzködik a klasszikus zenében, de rendkívül hatalmas és erős. Ha Sosztakovics szimfóniáit hallgatod; amikor nagyon beindul, a Panterához vagy a Sepulturához lehet hasonlítani. Ráadásul mindkét világ lakói szeretik a jó zenészeket” – mondta Toppinen.

MÓKÁNAK INDULT

A kilencvenes évek elején Eicca Toppinen, Paavo Lötjönen, Max Lilja és Antero Manninen a helsinki Sibelius Akadémia diákjaiként beléptek egy csellózenekarba, amely Bachtól Hendrixig mindenkitől játszott zenét. Toppinen és három barátja azonban heavy metal rajongók voltak, és 1993-ban elhatározták, hogy saját kedvenceiket fogják csellón eljátszani, majd megalapították saját együttesüket, az Apocaliptycát. Toppinen egyedien átírt pár metálhimnuszt csellóra, és a csapat sorozatosan fellépett az iskolai bálokon, mígnem 1995-ben meghívták őket a helsinki Teatro Heavy Metal Clubba egy utókarácsonyi metálpartira.

„Három másik banda lépett fel, és mindegyikük feldolgozásokat játszott. Ez egyike volt a HIM első koncertjeinek. Type O Negative feldolgozásokat adtak elő, mi pedig Metallicát. Nagyon ijesztő volt odamenni és metálosoknak játszani. Nem tudtuk, mi fog történni. Azt hittük, megölnek bennünket! De aztán rendesen megdöbbentek, és jól érezték magukat” – emlékezett vissza interjújában Toppinen.

Szerencséjükre a koncert közönségében rejtőzött Kari Hynninen a Zen Garden Recordstól, akit annyira lenyűgöztek az együttes zseniális metálhimnusz-feldolgozásai, hogy azonnal szerződést kaptak és 1996-ban kiadták debütáló albumukat Plays Metallica by Four Cellos címmel.

„Soha nem gondoltuk, hogy abból, amit csinálunk, egy lemezt lehetne kihozni. Csak a móka kedvéért, egyfajta terápiaként játszottunk az összes rohadt skálázás miatt! Szóval, amikor az első album megjelent, nem számítottunk túl sokra. Ha ezer példányban kel el Finnországban, már az nagy szó lett volna, de több mint egymilliót adtak el belőle a világon!” – mondta Toppinen.

Az Apocaliptyca elsöprő sikert aratott a hazájában, meglepően széles közönségben, amely kőkemény metálfanatikusokat és állsimogató klasszikuszene-szakértőket is magában foglalt. Az együttes hirtelen híres lett, 1998-ban kiadták az Inquisition Symphony című második albumukat, amelyen egy újabb adag feldolgozás volt, ezúttal a Faith No More, a Pantera és a Sepultura számaival. Ezt követően Hiili Hiilesma, a HIM Greatest Lovesongs Vol. 666 című debütáló albumáért is felelős producer karolta fel őket, és segített modernizálni a zenekar hangzását. Az eredmény: a klasszikusmetál-feldolgozások mellett saját dalok is helyet kaptak a repertoárban, 1999-ben azonban kilépett a zenekarból Manninen, így a 2000-es Cult albumukon már Perttu Kivilaaks játszott, aki egyébként 1995-ben egy kis ideig együtt zenélt a fiukkal. Két év múlva Max Lilja is elhagyta őket, és így 2005-ig trióként léptek fel, amikor Dave Lombardo, a Slayer legendás dobosa hatására – akivel 2003-ban kiadták negyedik stúdióalbumukat, a Reflectionst – dobost verbuváltak Mikko Sirén személyében, aki az ötödik, magukról elnevezett 2005-ös albumon már a zenekar állandó dobosa volt. Az albumnak köszönhetően a zenekar szélesebb közönségre tett szert, mint vala, majd 2007-ben kiadták a kicsit felületes Worlds Collide lemezüket, hogy 2010-ben 7th Symphony albummal –  amelyen Tipe Johnson énekelt a Leningrad Cowboysból – visszatérjenek ahhoz a hangzáshoz, amiért a Cult óta sokan szeretik őket: a szép, klasszikus zenei betétektől kezdve a borongós, sötét hangulatú nótákon át az összetett gótikus dalmonstrumokig. Öt év múlva kiadták a Shadowmaker albumot, amelyen Franky Perez énekelt, majd 2020-ban visszatértek a gyökerekhez és egy instrumentális lemezzel, a Cell-0-val jelentek meg. Egyébként nincs állandó énekesük, többek között dolgoztak már a Slipknot, Hoobastank, HIM, The Rasmus, Guano Apes vagy a Bullet for My Valentine énekeseivel is. Finnország leghíresebb zenekara lett, amikor nem turnéznak vagy lemezt rögzítenek, szívesen működnek közre filmekben, színházban, néha reklámokban is.

ZENGETT ÚJVIDÉK

Már hetek óta reklámozták a Művészeti kaleidoszkópot Újvidéken, mire a szervezők ki merték rakni, hogy az Apocaliptyca is fellép. Érthető is, hiszen a művészeti fesztivál ingyenes volt. A koncertet hatalmas tömeg fogadta, minden lehetséges koncertjükön részt vevő tősgyökeres Apocaliptyc- rajongót ugyanúgy lehetett látni, mint olyanokat, akiknek először nyílt alkalmuk élőben látni őket, és olyan személyeket, akik csak az első albumukat ismerik, vagy sohasem hallottak a neoklasszikus metált játszó bandáról.

A színpadra a Bullet for My Valentine Intrójával léptek fel, hogy ezt követően felzendüljön legutolsó lemezük Ashes of the Modern World című dala, amelynek lélekbe maró, gótikus, mély, vészjósló harmóniái alapot adtak a következő metálhimnuszhoz, a Metallica Master of Puppetsjához. Ekkor a küzdőtér valóságosan felizzott, és bár a dalt instrumentális verzióban játszották, a közönség Paavo Lötjönen vokálszólói alatt egy emberként énekelte végig a dal szövegét. A hangulat ekkor tetőfokára hágott, színpadra lépett Tipe Johnson is, hogy énekével erősítse a zenekart, és felzengtek az I’m not Jesus, Not strong enough és az I don’t care dalok a kínai negyedben. De nemcsak saját számokat játszottak, hiszen továbbra is felcsendültek olyan himnuszok is, mint a Metallica Nothing Else Mattherse. A koncert egy hatalmas energiabomba volt, és végig pozitív hangulatban telt, persze nem maradhatott el Perttu Kivilaaks bohóckodása sem, aki a zenekart úgy mutatta volna be, mintha az anonim alkoholisták gyűlésén lett volna.

Utolsó számukkal a Sepultura Inquisition Symphonyjával szinte felrobbantották a közönséget, hogy aztán visszatapsolják őket, és végre belevágjanak Metallica Enter Sandmanjába, amivel szó szerint az egekbe lökték a hallgatóságot, hogy végül Edvard Grieg művével, az elmaradhatatlan Peer Gynt – A hegyi király barlangjában című tétellel a komolyzenei gyökerekhez visszatérve lecsellózzák Újvidéknek az égről a csillagokat.