Mielőtt felkeresném Újvidék egyik legjobb kárpitosműhelyét, belelapozok néhány hirdetőújságba és egy, a kisiparosok jegyzékét tartalmazó kiadványba. Ezekből tudom meg, hogy a városban több mint húszan versenyeznek abban, ki újítja fel bútorainkat a legszebben. Komáromi Péter és fia, Róbert ebben a versenyben az élen járnak.
Jó, ha több varrógépe van a kárpitosnak
A Barokk nevet viselő műhelyük a Telepen van. A kapuról egy mérges rottweilerfényképe néz rám. Nem tudom, benyissak-e vagy sem. Lenyomom a kilincset és várok. Semmi ugatás. Belépek. Az udvarban két autó, egy motorkerékpár, egy utánfutó. Mögötte garázs, és az mellett ül a kutya. Figyel. Látom, hogy ketrecben van, így közelebb lépek. Mérgesen ugat rám. Lármájára kinyílik egy ajtó. A mester lép ki a műhelyéből.
– Tudja, az utóbbi időben errefelé gyakoriak a lopások – mondja kissé mentegetődzve kedvence nagy hangja miatt. – A kutya távol tartja a szarkákat.
A műhely tágas. Az ablakok alatti részen több varrógép áll, a műhely közepén két munkaasztal, több helyen is bútorszövetrőfök tornyosulnak, a falra akasztva különböző szerszámok, és szerszámok lógnak a mennyezetről is. Kész, félig kész ülő- és fekvőalkalmatosságok mindenhol.
– Szerkesztőségükben is dolgoztam, a főszerkesztő ajtaját, az igazgatókét én burkoltam be.
Jó vastagon, hogy a munkások zaja ne zavarja a főnököket, és a benti, olykor viharos megbeszélések se hallatsszanak ki – fűzöm hozzá magamban.
Amíg a mester telefonál – ugyanis öt perce már, hogy szüntelenül hívják –, körülnézek a műhelyben. Arra vagyok kíváncsi, milyen szerszámok kellenek egy kárpitosnak? A varrógépeket már említettem, és a mennyezetről lógó szerszámokat. Különböző légpisztolyok…
– A legfontosabb szerszámom a kalapács és a fogó – mosolyog kérdésemen Komáromi Péter. – Persze, ahhoz, hogy ezzel a mesterséggel komolyan foglalkozhassunk, ennél sokkal több kell. Például varrógép. Lehet egy is, de célszerűbb ha több van. Nekünk öt varrógépünk van. Az egyikkel varrjuk a szövetet, a másikkal a bőrt, a harmadik két tűvel varr… A padlástéren van még egy steppelőgépünk is. Ez egy mamutgép, amellyel a fekvőalkalmatosságok szövetét szegjük körül. Persze egy ilyen műhelyben kellenek még csavarhúzók is, különböző kulcsok, fűrészek.
A legjobb bútorszöveteket a németek gyártják
A mester felkel a székről és szerszámai között keresgél.
– Ez kimondottan kárpitosszerszám. Kárpitoskalapács. Ez pedig a gurtnispanner, vele húzzuk, feszítjük meg a gurtnit. Ezeket a szerszámokat ma már ritkán használjuk. A görbe tű és a szivacsvágó fűrész is kárpitosszerszám.
Ezeket is megmutatja. Kettő van belőle, egy kicsi, és egy óriás méretű.
– Ezt a nagyot én készítettem – mondja büszkén, és megmutatja hogyan kell vele vágni. – Persze ezt a műveletet ezzel az óriásfűrésszel csak ketten végezhetjük. Valamikor kárpitosszögekkel erősítették a fához a szövetet. Inas koromban és később is egy ideig én is használtam a kárpitosszögeket. Egy maréknyit a számba vettem, ugyanis mindkét kezem foglalt volt. Az egyikkel a szöget fogtam, a másikkal a kalapácsot, a többi szög pedig a számban volt. Rágondolni is rossz, hogy mi történik, ha ilyenkor valaki hátba vágna. Ma már nem használunk szögeket, hanem különböző nagyságú drótkapcsokat. Hasonlókat azokhoz, mint amilyenekkel az irodai aktákat fogják össze. A kompresszoros légpisztolyok többek között erre szolgálnak…És ma már a rugókat sem kötözzük, mert már kész, gyári rugók vannak. És az afrik is kiment a divatból – a rugó és a szivacs közé tettük. Tengeri fűből vagy afrikai törpepálma leveleiből készült. Felcserélte a préselt kókusz. És ma már az anyagok sem olyanok, mint valamikor, egyre silányabbak. Persze a német bútorszövetek továbbra is a legjobbak a világon, de a legdrágábbak is.
Mestere felől kérdezgetem a mestert. Kitől, hol tanult?
– Kitanultam a kárpitosszakmát, majd az Újvidéki Faipari Kombinátban – amelyet később NINA-ra kereszteltek, Novosadska Industrija Nameštaja (Újvidéki Bútorgyár) volt a hivatalos neve – voltam inas. 1967-től két éven át. Az inasévek még nem számítottak munkaéveknek, és fizetést sem kap ekkor az ember, hiszen még tanul. Két évre rá munkába álltam ugyanebben a gyárban, és itt dolgoztam 1980-ig. Délutánonként kárpitosmesterekhez is eljártam, Papp Ferencnél sokat voltam, és sokat tanultam tőle. Amikor otthagytam a gyárat, egy évig nála dolgoztam, majd saját vállalkozásba kezdtem. Tavaly novemberben nyugdíjba vonultam, de továbbra is dolgozom. A műhelyt fiam, Róbert vette át. Ő is már tíz éve kárpitos. Elektrotechnikai iskolába iratkozott, de valahogy nem ment neki. Átiratkozott a kárpitos szakra, befejezte, és most ő a Barok kárpitosműhely tulajdonosa. Ezt a műhelyt is akkor építettem, miután elvégezte az iskolát, addig a garázsban dolgoztam.
Elmondom, hogy a hirdetőújságokban sok kárpitost találtam. A konkurencia tehát nagy.
– Állom a versenyt, és mindenki állni is fogja, aki minőségi munkát végez. Én a stílbútorok javítását kedvelem. A Park Szálló és a Leopold Szálloda minden egyes székét, fekhelyét mi újítottuk fel. Újvidéken és környékén van a legtöbb munkánk, de dolgoztunk már Belgrádban, Szabadkán, sőt Montenegróban is. Sok ember ragaszkodik bútorához, különösen az idősebbek. Nem egy olyan megrendelőnk van, aki már harmadszor javíttatja ugyanazt a bútorát. Az emberek szeretik ha szép a bútoruk, még akkor is, ha öreg. Ezért ez a szakma még hosszú életű lesz.
Szüntelenül csörög a telefon, új bútorhuzat kellene!
