(fotó: Ótos András)
A telepi Petőfi kultúrközpontban kedden este Mezei Zsuzsanna levéltáros tartott előadást arról, hogy 1944 telén és 1945-ben miféle kegyetlenségek történtek Újvidéken.
Elhangzott, hogy a múltban az 1944-es, '45-ös eseményekkel nem foglalkoztunk, noha írásos, hivatalos tiltás nem létezett, hallgatólagos tilalom övezte ezt a témát, tabu volt. A merészebb történészek a múlt század '80-as, '90-es éveiben kezdtek nyomozni ebben a kérdésben, több könyv is megjelent a témában. A levéltárakban rengeteg adat megmaradt a kivégzésekről, ezeket azonban fel kell kutatni, összegezni, rendszerezni kell, ami nem kis feladat. Több bizottság is foglalkozik ezzel, megszületett az együttműködés magyarországi és német kollégákkal is.
A levéltáros félórás előadásában többek között elmondta, hogy Vajdaságban 7739 háborús bűnöst, és 8435 népellenségnek minősített személyt jegyeztek fel listáikra a bevonuló partizánok. Pontos nyilvántartást vezettek minden meggyanúsított, elítélt és bírósági ítélettel vagy az nélkül kivégzett személyről, nem „vaktában” öldököltek. Vajdaságban 358 helységben történtek kivégzések, Újvidéken 170 embert – köztük sok, itt tevékenykedő, magyarországi katonai és civil tisztségviselőt, közalkalmazottat is – nyilvánítottak háborús bűnösnek. Volt közük 18 német, és egy-két szlovák is. A kutatók mostanáig 328 kivégzett újvidéki személyről (mindössze 42-őt öltek meg bírósági halálos ítélet alapján) szereztek tudomást, számuk azonban egészen biztos nagyobb.
Az előadásból megtudhattuk azt is, hogy az újvidéki vérengzés csillapításában nagy szerepük volt az orosz tiszteknek, akik a partizánokkal együtt voltak a városban. Számos esetben ők voltak azok, akik „rendre intették” a kegyetlenkedő partizánokat. Újvidéken a postaládákhoz hasonló dobozokat is elhelyeztek városszerte, ezekbe bárki bedobhatta – névtelenül – írásos feljelentését magyar szomszédja, haragosa, kollégája ellen. A „bűntettek” skálája meglehetősen széles volt, a háborús bűnök felkutatásával, és a megszállókkal együttműködők leleplezésével megbízott bizottság „kivizsgálta” még azt is, ha valakinek a magyar szomszédja állítólag ellopott a feljelentőtől egy kapát. Kérdés azonban, hogy a nem egész két hónap leforgása alatt hogyan tudtak mérvadóan utánajárni több mint 20 ezer újvidéki feljelentésnek. A várost 19 feljelentési körzetre osztották fel, ennyi alapbizottságot hoztak létre, ezek szinte teljesítményre dolgoztak – ha egy nap nem szereztek elég feljelentést, a következő napokban be kellett pótolni a „hiányt”. A feljelentések alapján a gyanúsítottakat háborús bűnösök és népellenségek kategóriába sorolták, 8 fő bűnösségi csoportot alakítottak ki: külön csoportba kerültek azok, akik éljenezték a magyar katonaságot bevonulásukkor, azok, akik megvendégelték őket otthonaikban, vagy azok, akik állítólag részt vettek az újvidéki razziában stb. A nyilasokat, leventéket, Turáni Vadászokat, a Délvidéki Magyar Művelődési Közösség tagjait magától érthető módon háborús bűnösöknek minősítették, a nyilasok névsorát a partizánok megtalálták a polgármesteri hivatalban. Népellenségeknek azokat nyilvánították, akiket egyik ilyen bűnösségi csoportba sem tudtak besorolni, bűnük „egyedi” volt.
Az előadás után a jelenlevők közül többen is felszólaltak, az idős újvidékiek elmesélték, hogy hogyan nézett ki a partizánok utcai razziája és öldöklése. Az élénk beszámolókból hallhattuk, hogy az utcákról, minden különösebb válogatás nélkül összeszedték a fiatalokat, csak annyit kérdeztek tőlük, hogy magyarok-e. Bottal verték, elterelték őket a hajógyárnál lévő kaszárnyához. Ott bezárták, napokig kínozták őket, egy részüket az éj leple alatt elhurcolták, és kivégezték. Hallhattuk azt is, hogy az összegyűjtött magyarokat miként kényszerítették arra, hogy félholtra vert, tetőtől talpig összetört társukat hajítsák egy bombatölcsér mélyére. Részletes leírást kaptunk arról is, hogy ugyanennek a fiatalembernek a partizán tiszt miként vágta el a torkát, és hogy a hulláján a közlegények hogyan gyakoroltak célba lövést. A történtek idős szemtanúi – tehát – most már kezdenek felbátorodni, némelyikük – vállalva személyazonosságát is – hajlandó tanúskodni, tekintettel az azóta elmúlt 67 évre azonban nagyon fontos, hogy vallomásaikat mielőbb megtegyék! Nehogy kifussunk az időből!
Mezei Zsuzsanna felszólít mindenkit, akinek elődeit, hozzátartozóit kivégezték, és erről tud valamit, hogy ne féljen, bátran jelentkezzen! Vonatkozik ez a szemtanúkra is. Számít arra, hogy az újvidékiekben most már lesz annyi bátorság, hogy elmondják: én hallottam, hogy a szomszédom; ismertem azt, aki; láttam, amint; tudom, hogy a nagyapám, az apám, a testvérem... Egy-egy ilyen adat felér egy levéltár mélyéből előkapart sárguló dokumentummal, fontos azonban, hogy a nyilatkozók vállalják nevüket, és ne névtelenül meséljék el azt, amit tudnak! |
