A veszélyek, a járványok, a pusztulások, de elsősorban a félremagyarázások és a félelemkeltés korát éljük. Amint pusztul valami, hatalmába kerít bennünket a mindmeghalunk…
A minap a Dunán kezdődött kagylópusztulás kapcsán is ez merült fel, holott ismétlődő jelenségről van szó. Már hozzászokhattunk ahhoz, hogy az évnek ebben a szakaszában, hasonló vízállások és hőmérsékleti értékek mellett, pusztul a kagyló. A jelenség ugyanis ugyanabba a keretekbe illik, mint amikor a gyümölcsnek hullik a férgese. Csupán a Duna-partiak megnyugtatására mondjuk, a jelenség a Tiszán már legalább három hete tart, a mellékfolyókon – például a Körösökön – pedig még előbb elkezdődött.
Az évtizedek óta észlelt nyári hőségben, kisvizek idején bekövetkező kagylópusztulás szenvedő alanya egy olyan kagylófaj, amely a hatvanas években került vizeinkbe. A Távol-Keletről behozott halfajokkal együtt hurcolták be, hozzánk minden bizonnyal a fehér amurra meg két busafajra kapaszkodva érkezett. Azoknak, akik az újvidéki Strandon pihennek, mindez valószínűleg nem sokat jelent, ők csak azt szeretnék, ha a víz elvinné az elpusztult kagylókat, és a bűz megszűnne. Erre azonban még várni kell, mindaddig, amíg a folyóban van pusztulásra ítélt egyed.
Amuri kagyló, tavikagyló, festőkagyló. A rátapadt apróság nem kicsinyeik, hanem kifejlett vándorkagylók, úgyszintén özönfaj, amely még a 19. században érkezett hajótörzsekre tapadva (Szeli Balázs felvétele)
A régi öregeknek abban igazuk van, hogy az ő idejükben ilyesmire nem volt példa. Tegyük hozzá, csak azért, mert azokban az időkben vizeinkben még nem élt a most rendszeresen pusztuló kagylófaj. Térjünk át az élettanra!
Ahogy már említettük, az évtizedek óta észlelt, nyári hőségben, kisvizek idején bekövetkező kagylópusztulás szenvedő alanya egy olyan kagylófaj, amely a hatvanas években került vizeinkbe. A Távol-Keletről behozott halfajokkal együtt hurcolták be, hiszen a kagyló(k) lárvái ezeknek a halaknak – meg másikaknak is – a pikkelyeire kapaszkodva vándorolnak potyautasként. Hozzánk minden bizonnyal a fehér amurra meg két busafajra kapaszkodva érkezett. Sokáig nem tudtunk róla közelebbit, hiszen a kagylók életformája meglehetősen rejtett. Nem is figyeltünk fel rá egészen addig, amíg az erősen felmelegedő, szerves anyagokkal alaposan megpakolt vizeinkben apadáskor fel nem fedeztünk a korábban itt talált kagylóknál meg gazdátlan kagylóhéjaknál sokkal nagyobbakat. Emiatt azonban senki sem kongatta meg a vészharangokat. Persze akkor sem, amikor megkezdődött, majd évente ismétlődött a pusztulásuk. Mert csak egy kagyló… De melyik?
A kagylópusztulás évente ismétlődő jelenség. Az amuri kagyló nem őshonos, a Távol-Keletről hurcolták be a közelmúltban.
Kezdjük azzal – biológia ne tolakodj! –, hogy vizeinkben két nagyra növő, őshonos kagylófaj él. Az egyik a tavi kagyló, a másik a festő kagyló, és bár tudományos nevük ismert számunkra, szándékosan mellőzzük. De hozzátesszük, a Halállomány védelméről és fenntartható hasznosításáról szóló törvény mindkettőt méretkorlátozással védi. Nem éppen így megfogalmazva, a suta leírásunk azonban erre lyukad ki. Ezt a most is, meg rendszeresen is pusztulót azonban semmilyen törvény, rendelet, szabályozás nem védi, hiszen idegenhonos, özönfajról van szó. Ő az amuri kagyló, melynek tudományos nevét feleslegesként ugyancsak mellőzzük. A pusztulás mibenlétét is a végsőkig leegyszerűsítve írjuk körül. Vizeinkben ugyanis – állítja a szakma – él egy vírus, amellyel szemben az őshonos kagylófajok ellenállóak, a Távol-Keletről behurcolt amuri viszont nem. Ez a vírus akkor él és virul, amikor az alacsony vízállás meg a magas hőmérséklet hatására eléri azt az egyedsűrűséget, amellyel már támadásba lendülhet.
Az amuri kagyló őshazájában ilyen nyavalya nyilván nincs, mert arrafelé nem panaszkodnak a pusztulásra. Ellenkezőleg, apadáskor előszeretettel gyűjtik be a legmegtermettebb példányokat – harminc centi hosszú héj, bőven kilón feletti súly – hiszen ezekben van mit harapni.
A nálunk (túl)élő legnagyobbakon is volna mit harapni, de eszünkbe ne jusson! A puhatestűek, adott esetben a kagylók, ugyanis mind a kémiai, mind a biológiai káros anyagok ügybuzgó halmozói. A hidrobiológusok szerint olyanok, mint az egyszer megehető gombák. Van ebben némi túlzás, de hosszú távon a feltevés helytálló.
A kagylópusztulás azért is ijesztő látvány, mert a tetemek úsznak a sodrással. Ez elsősorban azért következik be, mert az amuri kagyló héja igen vékony, tehát könnyű. A szövetben végbemenő bomlási folyamatok légnemű termékei ezért a vízfelszínen tartják az elpusztult egyedeket, idővel pedig a héj leválik, és elsüllyed. A kagylótalp, a belsőségekkel együtt, azonban tovább úszik. A halas szakma ügybuzgó kutatóinak sikerült megörökíteniük, amikor ezt a biológiai szemetet a harcsarajok módszeresen eltakarítják. Ezzel semmi gond, értékes fehérjékről van szó.
Nyitókép: Az újvidéki Strand egyes szakaszait ellepték a kagylótetemek (Szeli Balázs felvétele)
