Eltemették Szántó Zoltánt

Az újvidéki Városi temetőben pénteken örök nyugalomra helyezték Szántó Zoltánt, lapunk egykori szerkesztőjét. Életének 87. évében hunyt el.

Bakota Zalán, Szántó Zoltán unokája, nagyapja kedvenc versével, Petőfi Sándor Dunántúl című költeményével vett végső búcsút:

– Engedjenek meg egy személyes történetet. Jómagam Bakota Zalán vagyok, Szántó Zoltán tata unokája. Amikor ránéznek a nevemre, a Z, Á, L, N betűkre, azt mondják mindig, hogy Zoltán. Habár ez bosszantó, mert ki kell őket javítani, meg helyre kell igazítani, mégsem bántam sose, hiszen ha tévedésből is, de mindig büszkén viseltem drága nagyapám nevét. Megtisztelő megosztani vele ezt a nevet, ugyanis nagyon-nagyon jó ember volt – emlékezett nagyapjára Zalán.

Németh Zoltán beszédében kiemelte, hogy „druszája” mindennel és mindenkivel törődött. A kollégái szerint mindig lehetett rá számítani, a következőket mondták róla: „Nem sok olyan melegszívű embert ismertem, mint amilyen te voltál” – vallotta egyik pályatársa. „Slapaj voltam anno a sportrovaton. Nagyon kedvesen bánt olyan ügyetlenekkel is, mint én” – emlékezett vissza egy másik munkatársa. „Szántó Zoltán nemcsak újságíróként, szerkesztőként és rendezvényszervezőként tett sokat a szakmáért, hanem emberként is példát mutatott. Nem valószínű, hogy ez másnak sikerült volna” – mondta róla egy barátja, miután Szántó Zoltán egy nehéz helyzetben segített neki. Ő maga pedig egyszer így fogalmazott: „Azt csinálhattam, amit szerettem, ez fantasztikus érzés.” Ez a mondat mindennél jobban kifejezi, hogy mit jelentett számára az újságírás és a közösség, amelynek élete végéig hűséges tagja maradt – fogalmazott Németh Zoltán.

Csordás Árpád is megemlékezett, elmondta, hogy a tekepályán ismerkedtek meg, miután gratulált neki, amiért néhány nappal korábban megnyerte Szerbia bajnokságát:

– Fogalmam sem volt arról, hogy nem sokkal később egy új fejezet kezdődik mindkettőnk életében. Húsz éven át egy szerkesztőségben dolgoztunk. Abban az időben mi úgy tartottuk, hogy ahhoz a ritka fajtához tartozunk, amelyet nemcsak a szerkesztőségi deszk utánozhatatlan hangulata és a nyomdafesték szaga bódít el örökre, hanem az ellenállhatatlan kényszer is az iránt, hogy az olvasónak ne csak pontosabbat és többet adjunk, hanem olvashatóbbat is. Közben mi még a kíváncsiság örömével, a festéktől megfeketedett ujjakkal lapoztuk fel esténként a nyomdában éppen kinyomott másnapi lapot, hogy viszontlássuk benne nevünket és igyekezetünk kedves termékét – mondta Árpád.

Gyülvészi Géza, Szántó Zoltán legközelebbi barátja, volt munkatársa így emlékezett:

– Több mint fél évszázados ismeretség köt össze bennünket. Még az 1970-es évek elején ismerkedtünk meg, amikor a Magyar Szó tárgysorsjátékának lebonyolításában segítettem neked. A kezdeti ismeretség idővel igazi baráti, sőt komasági kapcsolattá vált. Amióta ismerlek, mindig úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk nemcsak családi, hanem igazi baráti kötelék is. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád, és sose hagytál cserben, legyen szó vidám vagy nehéz pillanatokról. A nevetés, a beszélgetések, a közös élmények mindörökre velem, velünk maradnak – emlékezett Gyülvészi Géza.

Piszár József Szántó Zoltánról mint a legharciasabb, legtehetségesebb szabadkai birkózóról beszélt. Akkor, a múlt század 50-es éveiben tizenévesként itt, Újvidéken ismerte meg Zolit. Minden találkozásuk baráti beszélgetéssel zárult.