A székváros villámgyorsan felvette a nagyvárosok egyik borzasztó szokását, a város oroszlánrésze megtanult mindenhová lóhalálában sietni, még akkor is, ha csak az egyik kávézóból a másikba igyekszik.
Tisztelet a kivételnek persze, egy ekkora városban mindig akad valakinek sürgős dolga, viszont vannak olyan díszpolgárok is, akik fene tudja mi okból, mindent egyszerre akarnak elintézni, az összes zöldön egyszerre akarnak átmenni, vagy mielőbb sorra akarnak jutni mindenhol.
A minap egy ilyen „fontos” idősebb úrral volt dolgom, aki szinte a nyakamon ülve várta meg azt, hogy az eladónő „lekasszázza a cuccom”, és visszaadja a bankkártyám.
Mindez nem akkora baj, mert végül is, nem új ez a kissé pimasz hozzáállás, viszont be kell vallanom, a koronavírus követhető és követhetetlen hullámai miatt, valamint a 2 méteres „kötelező” távolság miatt elszoktam attól, hogy a sarkamban toporogjanak a bevásárlóközpontok kasszái előtt.
Ugyanezt a hozzáállást láttam a védőoltásra várók között is, akik majdnem egymásnak ugrottak még nem is olyan régen, valamilyen banális téma kapcsán.
Szerencsére, még mindig van egy-két hely a városban, ahol az emberek ráérősebben viselkednek.
A minap például egy sütödébe tévedtünk be az ismerősökkel, ahol a turbofolk legújabb és klasszikus slágerei mellett 3 fickó nyakalta az olcsó sört. Kurjongattak, énekelgettek, közben pedig mélyenszántó témákat boncolgattak, amelynek középpontjában a szakácsnő állt, vagyis, annak idomai.
– Csak ne vihogjanak rajtuk túl hangosan, kérem. Délután kettőkor felejtették itt magukat az urak, azóta nem tágítanak. Mondani sem kell, a kolléganőm már tiszta ideg – magyarázta a pincér, aki maga is csaknem tíz perc múlva jött ki a konyhából körbeszaglászni, hogy a problémás delikvenseken kívül esetleg bejött-e még valaki.
Persze, ez hanyagság, elegáns balkáni hanyagság amelyet ugyanúgy szidunk, mint a sietést, viszont ez az, ami a romantikája is ennek térségnek – egyszerre átka és áldása.
