Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy Đorđe Balašević szomszédja voltam. Persze, csak székvárosi léptékben voltunk azok: jó kétszázötven méterre laktunk egymástól, ő a családi házában, én pedig egy másik családi ház elkülönített emeletén, két szobatiszta ismerőssel és két kevésbé szobatiszta macskával, amelyekkel, mondani sem kell, nem voltunk jó viszonyban, de a gazdájuk miatt megkapták a „megtűrt” bélyeget.
Sokáig nem is tudtam, hogy pontosan melyik házban lakik az énekes. Meggyőződésem volt, hogy abban a hatalmas villában, amelyik ott ékeskedik az utca közepén, kovácsoltvas kapuval, címerrel, meg minden flanccal.
Sajnos, amikor meghalt a Pannon Tengerész, a gyertyák és a koszorúk hirtelen nagyon egyértelművé tették, hogy bizony nem az a kacsalábon forgó kastély/giccsparádé volt az övé, amelyre éveken keresztül tippeltem.
Egy sokkal visszafogottabb városi házról van szó, amely előtt mindig szerettem elmenni, lévén hogy a szomszédban egy gyönyörű Rottweiler próbált rendszeresen félbe harapni a kapu rácsain keresztül, másrészt pedig, az énekes háza előtt egy meglehetősen mutatós Renault Mégane RS parkolt.
Szomszédság ide vagy oda, nem igazán kereszteződtek útjaink, nemcsak ameddig ott laktam, hanem azután sem. Lányairól is jobbára csak az egyik volt barátnőmön keresztül hallottam, aki jártas színházi berkekben.
Persze, akkoriban teljesen máshogy is figyeltünk oda az ilyen dolgokra. Friss diplomásként, fél lábbal már a mesterképzésen, a másikkal pedig a munkalehetőségekre vadászva, az embernek szabadidejében jobbára csak a semmittevésre vagy a kocsmázásra jut ideje és nem sok időt szentel a híres szomszédokra. Az is lehet, hogy egyszer-kétszer bormámoros állapotban el is haladtunk mellette akkori lakótársammal. Az is lehet, hogy látott bennünket többször is borgőzös mámorban úszni és utána messziről elkerült bennünket.
