Már vagy másfél évtizede élek a székvárosban és egészen a múlt hétig számomra ismeretlen volt az a tény, hogy gyakorlatilag egy zenei aranybányában tengetem napjaim, ahol minden irányzatból, tehát még a heavy metálból is meg lehet élni.
Nem mondom, hogy nem próbáltam meg, de abban a két hónapban porcicákkal ettem a kenyeret, hogy valami íze is legyen.
A székvárosban szép sikereket értem el zenei szempontból. Zenéltem rockkoncerten szimfonikus zenekarral is, Japánban aláírásokat osztogattam, bejártam a régiót gitárral a nyakamban. Persze, voltak ezeknek a dolgoknak anyagi vonzatai is, de nem akkorák, hogy azonnal két E-osztályú Mercedest vegyek (egyet a vezetésre, a másikat meg alkatrésznek).
Viszont, nagy érdeklődéssel kellett konstatálnom, hogy vannak még olyan emberek, akik hisznek ebben, még azután is, hogy negyven évnyi folyamatos húrkoptatás után sem sikerült kievickélniük a helyi motorostalálkozók és sörnapok bűvköréből.
Több esetben is hozzám vágták már az ilyen emberek azt, hogy pesszimista vagyok és hogy nem értem a rock and roll lényegét.
– Sohasem szabad feladni, a lángnak mindig égnie kell! – hangzik el szájukból valami hasonló hatásvadász gondolat, amely mondjuk, 14 évesen sokkal komolyabb hatással volt rám, de 32 után úgy érzem, hogy ameddig az a láng nem melegít fel télen, amikor nincs pénzem a számlákra és kikapcsolják a fűtést, addig annyira nem kell isteníteni.
Ilyenkor kicsit elfog a keserűség. Egyrészt, szeretném én is azt hinni, hogy lehetek még ismert és ünnepelt rockzenész, viszont, ahogy már egy éve nem léptem színpadra, még annak is örülnék, ha legalább valami kis lyukban tarthatnánk egy olyan bulit, amelyen az sem érdekelne, ha csak a zenekar lenne jelen.
Óhajok és sóhajok, ide vagy oda, azért azt mégsem fogom elhinni, hogy Szerbiában az ember nemzetközi sikereket érhet el keményzenei berkekben. Tehát, bármikor amikor nőket, autókat, luxuskéglit, meg koffernyi lóvét ígérgetnek, felhúzom a kéziféket.
A minap is egy ilyen ajánlatot kellett elutasítanom, fájó szívvel. Már borzasztóan lenne kedvem koncertezni, de azért valahol a határokat nekem is meg kell húzni.
Mert tudniillik, a zenekarosdi olyan, mint a rossz házasság. Ha milliókat keres az ember, akkor könnyebb elviselni. Ám ebben az esetben, a milliókat csak én nem láttam az alagút végén.
