Tizenkét éve élek a székvárosban és eddig mondhatni, mindig jól kijöttem azoknak a lakásoknak a tulajaival, amelyekben éltem.
Amikor tavalyelőtt egy külföldön élő hazánkfiától béreltem lakást, ügynökségen keresztül, úgy gondoltam, hogy megfogtam az isten lábát, hiszen többet nem lesznek bejelentetlen látogatások, meg más, hasonló kellemetlenségek.
Nagyobbat nem is tévedhettem.
A dolog ott kezdődött, amikor egy reggel a gazda Svédországból fölhívott, hogy megmondja, vigyázzak, mert az épületben minden szomszéd lökött, és mindenki csak tőle akar pénzt kicsalni, mert neki, ott Svédországban pénze márpedig van. Rengeteg. Pláne a szemben élő szomszéddal kell vigyázni, mert az nagyon lehetetlen és mindig valami probléma van vele.
Jött is a szembeni szomszéd. A probléma pedig nem vele volt, hanem a közös vízvezetékkel, amelyet nálam is le kellett ellenőrizni, hogy pontosan felmérjük a kárt. Utána gyorsan rájöttünk, hogy a károsodást nem saját zsebből, hanem erre a célra külön elkülönített pénzből fogjuk kifizetni és a feszültség is azonnal alábbhagyott.
Átmenetileg.
A második nagy pofon akkor ért, amikor az ügynökségből a nő felhívott, hogy fél óra múlva legyek otthon, mert potenciális vevők jönnek megnézni a lakást.
Természetesen, akkor tudtam meg, hogy a kégli márpedig eladó.
Több esetben is voltak érdeklődők, végül pedig el is kelt a lakás.
Míg ott éltem, az ügynöknő minden alkalommal megjegyezte, hogy nagyon is rendben tartom a szobákat, ám amikor mennem kellett, szomorúan konstatálta, hogy bezzeg én mindent összebarmoltam, a falaktól kezdve a bútorokig. Na most, látszott, hogy a lakást még az én beköltözésem előtt vízipisztollyal festették be, de engem nem zavart, nem is szóltam ez miatt. Végül addig erősködött velem az ügynöknő, hogy meszeljem át a lakást, hogy megfogadott egy fickót és az általam hagyott letétből kifizette, holott erre nem kötelezett engem a szerződés, hiszen a festés már akkor sem ért egy fabatkát sem, amikor én még ott sem laktam.
A számlákkal is adós maradtam, még mái napig is. A nő két hónapig nem volt képes elmenni a postaládáig, hogy kivegye a számlákat. Nekem nem volt ugye kulcsom hozzá többé, nem tehettem.
Végül, ha neki nem volt sürgős begyűjteni a számlákat, nekem miért legyen sürgős kifizetni azokat?
Azóta sem hallottam felőle, de nem is akarok. Sem róla, sem az ügynökségről, sem Svédországról, ahol papír zsebkendő helyett lóvéval törlik az orrukat az ottani hazánkfiai.
