A zentai Makrinov Richárdnak és Makrinov Kriska Gabriellának a családjában mindig nagy a nyüzsgés és a hangzavar, hiszen négy fiuk van, a kilencéves Alexandro, az ötéves Dominik, a hároméves Gábriel és a féléves Richárd. Amikor betoppantam hozzájuk a háromszobás lakásukba, akkor is zajlott náluk az élet: a két középső fiú a gyerekszobában hancúrozott, a legkisebb a nappaliban a függőágyban szundikált, az anyuka, kihasználva a legkisebb sziesztázását, tett-vett a konyhában, az apuka pedig akkor ért haza a legidősebb fiúval. Látva ezt a képet, nehéz elhinni, hogy hosszú éveket kellett várniuk az első gyermekre.
– Nálunk olyan nehezen jött az első gyermekáldás, hogy már azt hittük, egyedül maradunk – kezdte az apuka a család bemutatását. – Feleségemmel öt hosszú évig vártunk az első gyermekünkre, így legmerészebb álmainkban sem gondoltunk arra, hogy végül nagycsaládosok leszünk, hogy mind fiú, az meg egy kész csoda, egyébként lányt is nagyon szerettünk volna.
Arról kezdünk beszélgetni, hogy telnek a nagycsaládos mindennapok, ki mit csinál, hogyan lehet beosztani az időt. Elmondják, hogy mindketten Gabriella szüleinek Kriska cukrászatában dolgoznak, és tulajdonképpen az egész napjuk ott telik el, csak este, jó esetben délután térnek haza.
– Szinte a műhelyben élünk – magyarázza Gabriella. – Én szülési szabadságon soha nem voltam, a legkisebb gyermek mindig velem van a cukrászatban, úgy próbálok dolgozni. A két középső délelőtt óvodában, a legidősebb iskolában van, de a kicsi velem tartózkodik a műhelyben. Én egy olyan típus vagyok, akit nem tud kielégíteni csupán az anyaság. Imádom a gyermekeimet, ugyanakkor a munkámat is nagyon szeretem, ezért nem is mentem soha szülési szabadságra. Néha nagyon nehéz úgy tortát díszíteni, vagy marcipánfigurákat készíteni, hogy egy pár hónapos gyermeket is el kell mellette látni, de azért eddig még sikerült megbirkóznom a feladattal. Ha úgy látom, hogy félre kell tenni a munkát, akkor félreteszem, és a kicsivel vagyok, de szerencsére azért anyu is ott van, és a férjem is, és így közösen mindent megoldunk. Ha vége az ovinak meg az iskolának, a gyerekek nem haza mennek, hanem a műhelybe jönnek, és dolgunk végeztével, leginkább késő délután együtt térünk haza. A két legidősebb, Alexandro és Dominik már segédkeznek is a cukrászatban, kezelik a kekszgépet, szaggatják a formákat, és ezért pénzt is kapnak. Ők ezt gyűjtögetik, és aztán megbeszéljük, mit veszünk nekik rajta.
Markrinovék azt mondják, négy gyermekkel az a legnehezebb, hogy mindenre jusson idő, a főzésre, a takarításra, a játszásra, a tanulásra, a szórakozásra:
– Csak úgy tudunk mindent elvégezni, hogy én is aktívan kiveszem a részem az itthoni dolgokból – vette át a szót az apuka. – Vasárnap például rendszerint én főzök, ráadásul több napra előre is készítek, addig Gabriella mos, takarít, foglalkozik a fiúkkal. Alexandróval én tanulok. Amíg a kis Ricsi nem volt, addig a feleségem tanult Alexxel, de így, hogy ő is megszületett, a tanulást én vettem át. A fiúk nagyon önállóak. Alex a vezér közöttük, a két fiatalabb nagyon hallgat rá, és ő ezt élvezi is. A szobájukat ők maguk takarítják, ők ágyaznak meg, ők porszívóznak, még a cipőtisztításban is segítenek az anyjuknak. A fiúk egyébként nem látnak egymás nélkül, annyira megszokták, hogy többen vannak, hogy ha véletlenül valamelyik egyedül marad itthon, az csak lézeng a lakásban, nem találja a helyét. A legkisebb is nagyon igényli a nagyok társaságát, ha betesszük a gyerekszobába, képes fél órán át a földön hasalva szemlélni őket.
Szóba kerül az is, hogy négy gyermek mellett jut-e idő az embernek magára.
– Nagyon kevés – mondja Gabriella. – Nagy ritkán egy-egy röpke kávézást be tudok iktatni a barátnőimmel, de az igen komoly szervezést igényel, viszont ha összejön, nagyon feltöltődök. Egyébként mi olyan család vagyunk, hogy mindenhová visszük magunkkal a gyermekeinket. A férjemmel nem szoktunk kettesben menni sehová, ha megyünk valahová, mindannyian megyünk. Ezt nem kényszerűségből tesszük, hanem mert nekünk így jó.
– Nagy családban tényleg alig van időnk magunkra – szólt hozzá az apuka is –, de mindenért kárpótol bennünket az, amikor vasárnap reggel mindegyik odabújik hozzánk a családi ágyba, és összeölelkezünk. Annál fantasztikusabb érzés nincs is a világon. Azok az összebújós reggelek feledtetik velünk azt, hogy néha nehéz beosztani a pénzt, hogy néha úgy tűnik, semmire sincs idő.
