A zentaiak mind ez idáig irigykedve nézték, hogy máshol már sokkal hamarabb leesett az első igazi hó, amely két perc múlva nem válik latyakká. A közösségi médiát bejárták a kisebb és nagyobb hóemberekről készült felvételek, az esti, hóeséses sétákon készült fotók és társaik. A zentaiaknak keddig kellett várniuk arra, hogy itt is havas legyen és maradjon is a táj, bár a hólapátot nem kellett elővenni, de ne legyünk elégedetlenek.
Ilyenkor előjönnek a gyermekkori emlékek. Meghatározó volt a kisutca, amelyben felnőttem. Igaz, egész évben gyermekzsivaj töltötte meg, de ilyenkor télen különösen. Be sem lehetett rángatni bennünket az utcáról. Elindultak a végeláthatatlan hógolyócsaták, a közös hóemberépítések és a folytonos tanácskozások, hogy most ki kit húzzon a szánkón. Imádtuk, amikor az autók lelapították a frissen esett havat, mi pedig a nyomokban csúszkálhattunk. Csakis olyan lábbeli jöhetett szóba, amelynek sima volt a talpa, hiszen azzal lehetett a legmesszebbre suhanni.
A nagy hó egyet jelentett azzal, hogy benépesült a töltésoldal is. Aki nem sietett, nem kaphatott jó helyet a szánkózáshoz. Ha akkoriban lett volna lépésszámláló, rég meghibásodott volna, hiszen megszámlálhatatlanul sokszor felmentünk a domboldalon csak azért, hogy tíz másodperc alatt lecsússzunk. Nagyokat nevettünk minden egyes alkalommal, amikor a nagy lendülettől felborultunk a szánkóval, vagy éppenséggel az akkor még létező árok szélénél álltunk meg. Nagy menő volt az, aki hason vagy épp egy másik vagányabb pózban csúszott le. Az este minden egyes alkalommal ott ért bennünket a töltésen, de a sötét akkor senkit sem zavart.
Ma már elhalkult a gyerekzsivaj, kiürült a töltés. Egyre ritkábban adódik alkalom arra, hogy élvezzük a hó adta szórakozási lehetőségeket. Ha egyszer-egyszer leesik egy nagyobb mennyiség, szinte abban a pillanatban ki kell használni, hóembert építeni, szánkózni, hiszen nem tudhatjuk, meddig marad velünk a hófehér csoda.
Nyitókép: Gergely József felvétele
