Guillermo del Toro A víz érintése című filmje nyerte a tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztivál legjobb filmnek járó díját, valamint a 2018-as Golden Globe és a 2018-as BAFTA díjai közül is bezsebelt néhányat. Az idei Oscar-várományosok között is ez az alkotás a legfőbb aspiráns, hiszen 13 jelölést kapott – a technikaiak mellett a legjobb film, a legjobb női főszereplő, a legjobb eredeti forgatókönyv, a legjobb rendező, valamint a legjobb női és férfi mellékszereplő kategóriákban. Ez persze nem garancia arra, hogy a mexikói rendező számottevően gyarapíthatja majd eddigi díjainak számát, annak ellenére sem, hogy a kritika egyöntetűen áradozik róla, az Oscarok történetében ugyanis megesett már, hogy a sok jelölésű alkotások készítői hoppon maradtak végül, vagy a nominációkat csak részben sikerült díjra váltaniuk. Del Torónak is lehet félnivalója, hisz bár agyondicsért alkotása javára több minden írható, a hiányosságai szembeötlőek, nem mellékesen kiváló filmekkel kell versenyeznie, köztük a Három óriásplakát Ebbing határában cíművel, amely fajsúlyos, letisztult, megkerülhetetlen alkotás.
Del Toro eddigi filmográfiájába pompásan beillik legújabb munkája, hiszen sokféle műfajban próbált már szerencsét a képregény-adaptációtól a fantasyn keresztül a horrorfilmig. Tudvalevő, hogy rendezőként vonzódik a szörnyetegekhez, filmjeiben gyakran és változatos formákban szerepelnek, így nem meglepő, hogy a neves filmrendező, producer és forgatókönyvíró ismételten a tőle megszokott filmes közeget vitte vászonra, és A víz érintésében újragondolta a jól ismert Szépség és a szörnyeteg-történetet. Különös műfaji koktélt kap ezáltal a néző, ugyanis a film egyaránt tekinthető drámának, fantasztikus filmnek, szokatlan tündérmesének, mitikus és vallási szimbólumokkal operáló valóság-reflexiónak, ahogy sajátos horror/sci-fi hibridnek is, attól függően, hogy a sokszínű alkotás mely jellemzőjét, mely rétegét tekintjük hangsúlyosabbnak. A rendező jól ismert karakter- és történetpaneleket vonultat fel benne, megidézi a hatvanas évek Amerikájának hidegháborús korszakát, jó sok nosztalgiával, melankóliával, melodrámával, musicales motívumokkal megspékelve.
A cselekmény központi szereplője Elisa (Sally Hawkins), aki egy mozi feletti kis garzonban él, a külvilágtól elzártan, s egy szigorúan őrzött katonai laboratóriumban dolgozik takarítónőként. A fiatal nő magánya és elszigeteltsége részben némaságából, részben pedig félénk, tartózkodó, kissé antiszociális magatartásából adódik, hiszen többnyire csak két emberrel, Zelda (Octavia Spencer) nevű munkatársnőjével, és Giles-sel (Richard Jenkins), idősödő grafikus lakótársával kommunikál, jelbeszéd által. Elisa zárt, szigorú rend szerint kiépített életében akkor történik változás, amikor munkahelyén felfigyel egy különös teremtményre, egy titkos projektum fogságban lévő, kétéltű lényére. A medencében tartott monstrumot kísérleti célokra használják, majd el akarják pusztítani. Elisa azonban megsajnálja, és mivel jelnyelven kommunikálni kezdenek, sőt lelkileg is közelebb kerülnek egymáshoz, elhatározza, hogy kiszabadítja és megszökteti az idegent. Mindebben Zelda és Giles mellett a kísérletben tudósként dolgozó, orosz titkos ügynök lesz a segítségére, s a különös négyes imigyen összefogva lép akcióba az őserdei istenség kiszabadításának ügyében.
Bár a történet alapvetően ígéretes, a köré kreált hidegháborús paranoia, az idegengyűlölet és a mássághoz való viszony tematizálása, a kémképregények, a mese és a fantasy sajátos ötvözése, a vallási és mitikus allúziók leterhelik, túlbonyolítják és bomlasztják a filmet. Olybá tűnik, mintha a rendező túl sokat szeretett volna elmondani egyszerre, és maga sem tudta eldönteni, mire helyezze a hangsúlyt, ezért mindenből tett bele valamicskét. A legkülönbözőbb zsánerelemek keverednek egymással, és gyakoriak a váltások a műfaji elemek között, fantasztikum, izgalom, humor, dráma, horror, kémthriller, musical, rémmese egyvelege a film, mindez megtoldva a szerelem univerzalitásával és kisebbségi kérdésekkel. Sok ez így egyszerre, s még az sem menti fel a rendezőt, hogy ítészei szerint mindent belevitt, ami miatt a mozgókép szerelmesei rajonganak a nagybetűs Moziért. A tagadhatatlanul megkapó képi és zenei világ, sőt az igényes színészi játék sem ellensúlyozza a történet helyenkénti banalitását és kiszámíthatóságát, az egydimenziós szereplők homályos motivációit, a karakterfejlődés hiányát, a jó és rossz oldalra bontott világképet, amelyben csupán a kisebbség képviselői: a színes bőrűek, a melegek és a testi/lelki sérültek képesek humánusan viselkedni, a másik oldal törtető, gonosz, szadista, fanatizált, xenofób képviselőivel ellentétben. Még ha mesei elemnek tekintjük is ezt a kétpólusú világábrázolást, hiányoznak az átmenetek, a valósághoz kapcsolódó pontok, hogy ne csak hidegháborús alapokra helyezett tündérmeseként működhessen a film.
Guillermo del Toro a rideg nagyvárosi közeg ellenpontjaként ábrázolja a végtelen óceán biztonságát, ahol másfajta életminőségben ugyan, de megtapasztalható a valódi szabadság. E vízmélyi világot ábrázoló képsorok a film legszebb pillanatai, a csúcspontja pedig az a jelenet, ahol egy patinás moziteremben a kétéltű idegen kosztümös filmet néz, amely Hollywood aranykorát idézi. A celluloidon foglyul ejtett kép, és a valószerűtlen, isteni figura találkozása maga a csoda, e jelenetben képzelet, misztikum és különböző világok keverednek, a mozi varázsát igazolva.
A mesés utalásrendszer és a megkapó képi világ Del Toro kétórás mozijának tagadhatatlan erényei, rabul ejtik a nézőt, aki a látványba belefeledkezve jó esetben nem töpreng túl sokat azon, hogy vajon mi lehet a film fókuszpontja, illetőleg, hogy A víz érintése több-e sajátos hommage-nál egy letűnő filmvilág előtt.
