Diadaléhesen azt tévedte mondani

Magabiztosan mondott tévébeszédet tavaly február 24-én Vlagyimir Putyin orosz elnök. Bejelentette a szomszédos Ukrajna elleni háborút, amelynek lehetőségét korábban mindig tagadta, sőt többször is békés céljait hangoztatta.

A támadást „különleges katonai művelet”-nek nevezte, amely a Moszkvából támogatott orosz szakadárok által részben ellenőrzött kelet-ukrajnai Donyec-medencére terjedne ki, illetve az ottani Luhanszk és Donyeck megyékre. De már aznap kiderült, hogy az orosz erők – a hozzájuk képest lényegesen kisebb és gyengébb hadsereggel rendelkező – Ukrajna más térségeit, így a fővárost, Kijevet is megtámadták.
Putyin arra hivatkozott, hogy a – (nyugatbarát és oroszellenes) „kijevi rezsim” által 2014 óta veszélyeztetett és „népirtásnak kitett” – kelet-ukrajnai területek, a (valójában szeparatista) Donyecki Népköztársaság és a Luhanszki Népköztársaság, február 23-án segítséget kértek tőle „az ukrán fegyveres erők agressziójának visszaveréséhez”, valamint „a polgári áldozatok elkerülése és a humanitárius katasztrófa megelőzése érdekében”. A szinte kivétel nélkül oroszok lakta két megyét február 21-én független államokként ismerte el (jóllehet a szakadárok egyiket sem ellenőrizték teljes egészében).

Tévébeszédében azt állította, hogy a katonai akció az önvédelmet szolgálja és minden felelősséget „az esetleges vérontásért teljes mértékben az Ukrajna területén uralkodó rezsim”-re hárított. Közölte: Oroszország nem tervezi ukrán területek megszállását és senkire sem akar erővel rákényszeríteni semmit. Ámde Ukrajna demilitarizálása (értsd: lefegyverzése, katonai képességeinek megsemmisítése) és megtisztítása a náciktól (értsd: az oroszellenes erőktől és a vezetéstől, amelyet a Kremlhez hű bábkormány váltott volna fel) az elvárásai között szerepelt. A „különleges katonai művelet” indoklásaként egyéb súlytalan érveket is felsorolt, miközben alig adott hiteles magyarázatot arra, hogy csapatait miért küldte hadba.

A várható támadásra vonatkozó megelőző nyugati feltételezéseket, majd figyelmeztetéseket Moszkva gúnyosan rémhírterjesztésnek, információs terrorizmusnak, hisztériakeltésnek, szándékosan szított militarista pszichózisnak és a feszültség mesterséges gerjesztésének minősítette. Egészen február 24-éig, amikor a Kreml még abban bízott, hogy seregei napok alatt elfoglalják Ukrajnát. Az állami televízióban sugárzott beszédében Putyin is ahhoz kért „együttműködést, hogy minél hamarabb túllépjünk ezen a tragikus pillanaton”.

A remélt gyors diadal azonban elmaradt. A védők szívósan ellenálltak, ezért a támadók előrenyomulása már az első napokban lelassult, néhol leállt. A küzdelem elhúzódott, s jelenleg ott tartunk, hogy Ukrajna a II. világháború utáni legnagyobb európai katonai konfliktus terepévé vált.

Az orosz vezetés olyan agressziót kezdeményezett, amilyenhez hasonlókra az elmúlt évtizedekben egyik-másik amerikai elnök is parancsot adott. Washington akkor megsértette a nemzetközi jogot. Ám Putyin hiába hivatkozik erre, mások bűneivel nem lehet igazolni a sajátjait. Pedig Ukrajna kapcsán többször is próbálkozott a „módszerrel”.
Az ENSZ-tagok többsége már márciusban elítélte az orosz agressziót. A legnépesebb országok, vagyis Kína és India – további 32 állammal együtt – nem ezt tették, inkább tartózkodtak a szavazáskor. Eritrea, Észak-Korea, Fehéroroszország, Oroszország és Szíria pedig egyetértett a „hadművelettel”.

Becslések szerint az egy éve dúló háború halottjainak és sebesültjeinek száma mindkét oldalon meghaladja a kétszázezret. A vérzivatar elől Ukrajnából sokan külföldre menekültek. Az ENSZ úgy tudja, hogy napjainkban több mint nyolcmillióan élnek szétszórva a világban. A 2021-ben még 43,7 millió lakosú országban 5,3 millióan belső menekültként húzták meg magukat, a népesség majd’ 40 százaléka (csaknem 17,5 millió ember) pedig humanitárius segítségre szorul.
Az anyagi kár értéke 2023 elejére elérte a 600–750 milliárd dollárt. Denisz Smihal ukrán kormányfő legalábbis ekkora összeget említett a minap. Mások viszont ezermilliárd dolláros pusztításról beszélnek.

Oroszország is bajban. Tömegek hagyták el. Valószínűleg legalább 900 ezren távoztak a részleges katonai mozgósítás és a hazai állapotok, meg a bizonytalan jövő miatt. A 144 millió lakosú ország gazdasága közben recesszióba csúszott, az államkassza bevételei pedig lecsökkentek a háború miatt bevezetett nyugati szankciók hatására. A nemzetközi közösség zöme ugyanis nemcsak elmarasztalta az – EU részéről indokolatlannak minősített – inváziót, hanem államok egy csoportja büntetőintézkedésekkel is sújtotta Oroszországot. Ukrajna szuverenitását és területi épségét ugyanakkor támogatásáról biztosította, győzelmét már-már elvárásként fogalmazta meg.
Sokan nem csatlakoztak a szankciókhoz, ám a Nyugat és az EU szigorú korlátozásokat léptetett életbe. Emellett fegyvert, lőszert, továbbá humanitárius, pénzbeli és egyéb segítséget küld a megtámadott országnak. Az ukrán hadsereget egyéb módon – tanácsadással, információkkal, katonák kiképzésével – is segíti.

A NATO és az EU összezárt, egységesen támogatja Kijevet. Az ukránok is összefogtak. A sors fintora, hogy önálló államuk 1991-es megalakulása óta senkinek sem sikerült nemzeti egységbe kovácsolni őket, kivéve Putyint, akinek csapatait megszállóknak tartják.
A hadiszerencse hol az ukránok, hol az oroszok mellé állt. Az utóbbiak kezdettől fogva azt ismételgetik, hogy civileket és lakott területeket nem lőnek, mégis rengeteg bizonyíték szól ennek az ellenkezőjéről. Arra is akadt több példa, hogy a védők orosz hadifoglyokat bántalmaztak, vagy öltek meg, és a (Kijev szerint megszállt, Moszkva szerint felszabadított) szakadár orosz területeket is érték pusztító ukrán csapások.

Ukrajna ellenállása és harctéri sikerei arra kényszerítették a Kremlt, hogy jócskán visszafogja kezdeti ambícióit. Le kellett mondania a háború gyors befejezéséről, ráadásul több hadszíntérről is vissza kellett vonnia a megszorongatott erőit. Igaz, másutt meg győzelmeket arattak a seregei és nagy térségeket vontak ellenőrzésük alá. Szeptemberben álreferendumokat is szerveztek négy, részben elfoglalt orosz többségű megye – Herszon, Zaporizzsja, Luhanszk és Donyeck – hovatartozásáról. (Az utóbbi kettőben a korábban Moszkva segítségével önhatalmúlag létrehozott „népköztársaságban”.) A helybeliek többsége állítólag mindenütt támogatta, hogy régiójuk szakadjon el Ukrajnától és csatlakozzon – a világ államai közül a legnagyobb, csaknem 17 millió négyzetkilométernyi területű – Oroszországhoz, amely gyorsan el is könyvelte a változást. Kijev és sok kormány ellenben elutasítja a négy megye elcsatolását, sőt törvénytelennek, érvénytelennek tartja a „népszavazásokat”.

A Krím-félsziget 2014-es bekebelezése óta Moszkva másodszor szakított ki magának egy jókora darabot Ukrajnából, s így már az ország húsz százalékát uralja. Szerzeményei védelmére bármilyen hadieszközt, még atomfegyvert is kész bevetni.
A „különleges katonai művelet”-re és a területfoglalásra vonatkozó moszkvai indokokat sokan álságosnak tartják. Nem fogadják el azt az indoklást, hogy mindez az ukrajnai orosz népesség védelmét és Moszkva biztonsági igényeit szolgálja. És azt is megkérdőjelezik, hogy a háború alkalmas Ukrajna demilitarizálására, semleges státusának megteremtésére, a náciként beállított ottani csoportok kisöprésére, politikai vezetésének elkergetésére, vagy az ország elszigetelésére a NATO-tól és az EU-tól.
A kétkedők egy része inkább azzal ért egyet, hogy a harcok főként a nagy mennyiségű kőolaj- és palagázkészleteket rejtő kelet-ukrajnai régiókért folynak. Ezek közé tartozik az orosz hadiflotta számára stratégiai fontosságú Krím is a tengeri vonzáskörzetével együtt, valamint Luhanszk és Donyeck megye.

Tudományos kutatások szerint Kelet-Ukrajna mélyén található kontinensünk második legnagyobb ismert földgázkészlete. Ha ezeket az ország kiaknázhatná, megszabadulhatna az orosz energiafüggőségtől, sőt az európai piacot is elláthatná, s így kiüthetné Moszkvát a játszmából, amelybe mások is bekapcsolódtak.

A bő tíz éve azonosított három nagy palagázmezőre ugyanis már akkor nyugati olajcégek (Chevron, Exxon, Shell) szereztek kitermelési koncessziókat. Akik erre felfigyeltek, úgy vélik: a háború nem arról szól, amit az orosz propaganda szajkóz. Sokkal inkább arról, hogy Európa, illetve az EU, kitől vesz földgázt a jövőben: Moszkvától vezetéken, vagy a hajón szállító Washingtontól, esetleg még Kijevtől, ha az vissza tudja szerezni a területeit.
Persze Ukrajna egyéb kincsekben is gazdag: a természeti erőforrások összértéke alapján a 4. helyen áll a világranglistán. Emellett csaknem 600 millió ember élelmiszer-ellátását képes biztosítani a nyolcmilliárd lakosú Földön.
Geopolitikai helyzete is kiemelkedően fontos. Az ellenőrzéséért emiatt már régóta folyik a harc, amelyet két nagy tábor vív egymás ellen. A konfliktus tehát nem csupán Ukrajnáról, hanem sokkal többről szól.
Az egyik oldalon az Egyesült Államok és szövetségesei (mindenekelőtt a NATO és az EU), a másikon pedig Oroszország és támogatói állnak, amelyek közül Kína a legfontosabb. Mögöttük felsorakoztak azok az erős tőkéscsoportok is, amelyek folyamatosan versengenek a stratégiai jelentőségű globális erőforrások, energiakészletek, nyersanyagok, szállítási útvonalak, továbbá a kulcsfontosságú piacok és gazdasági ágazatok feletti uralomért.

A küzdelem Ukrajnáért tavaly ért a véres szakaszához, aminek következményeként átalakulhat a kontinens arculata. Az ország gyakorlatilag a Fehér Ház és a Kreml közötti kihelyezett (proxy) háború terepévé vált, ahol Kelet és Nyugat érdekei csapnak össze. Az utóbbi, élén az Egyesült Államokkal, igyekszik minél jobban és tartósan meggyengíteni – a tényleges erejénél jelentősebb hatalomként való nemzetközi elismertetésére törekvő – Oroszországot, hogy az a jövőben ne legyen képes sehol a jelenlegihez hasonló katonai akciókat folytatni. Washington másik prioritása, hogy felszámolja az európai (uniós, főként pedig a német) és az orosz gazdasági összefonódásokat, illetve megakadályozza az ókontinenst hosszú távú eredményes kapcsolatok kialakításában Moszkvával és Ázsiával. Emellett abban is érdekelt, hogy Oroszország nyugati határai mentén olyan államok működjenek (amerikai felügyelet alatt), amelyek útját állják a Kreml befolyási próbálkozásainak Európa különböző részeire, hatalmi centrumaira.

De akár úgy is lehetne értelmezni a háborút, hogy az valójában az amerikai–kínai geostratégiai összeütközések egyik véres fejezete. Washington és Peking csatározásának tétje az, hogy ki határozza meg az új világrend szabályait, struktúráit. A Nyugat, vagy a Kelet?
Az ukrajnaiakat ez kevésbé érdekli. Egy évvel a háború kezdete után inkább az foglalkoztatja őket, hogy mikor lesz már vége és béke. Ezt jelenleg senki nem tudja, bár tömegek ismételgetik már (az első naptól), hogy a legjobb lenne, ha azonnal befejeződne. Ennek kicsi az esélye, hiszen egyik fél sem elégedett eddigi teljesítményével, és inkább tovább harcolna saját célkitűzéseiért.
Az oroszok teljesen el akarják foglalni (szóhasználatukban: fel akarják szabadítani) a tavaly elcsatolt négy megyét, mivel egy részüket még a kijevi kormányerők ellenőrzik. Az ukránok meg vissza akarják venni a megszállt területeiket a Krím-félszigettel együtt, vagyis helyre akarják állítani az ország eredeti határait. Esélyük a győzelemre (merthogy ez azt jelentené) csekély, még a nemrég beígért új nyugati szuperfegyverekkel is.

Mindezek alapján az is elképzelhető, hogy a háború elhúzódik és a frontvonalak majd valamikor (hosszabb időre) befagynak, s patthelyzet alakul ki, amelyet egyik oldal sem fogad el, de tudomásul vesz. (Esetleg tűzszüneti megállapodásban.) Ezzel azonban Kijev újabb területeket veszítene, amit az irtózatos emberáldozatokat és pusztításokat elszenvedő ukrajnai lakosság zöme nem fogadna el. Moszkvában sem ujjonganának, de akár győzelemként is kihirdethetnék az „eredményt”, elhallgatva, hogy az ország – Ukrajnához hasonlóan – meggyengültebben, szegényebben és kiszolgáltatottabban került ki a véres konfliktusból.

A jobb megoldás a kompromisszumos békekötés lenne, ám ehhez kölcsönös engedményeket kellene tenni. Csakhogy mindkét fél ragaszkodik területi igényeihez és egyéb feltételeihez.

Úgy tűnik, hogy az egésznek egy amerikai–orosz egyezség (alku) vethetne véget. Enélkül alighanem marad a tartós válság, állandó bizonytalansággal. Az ilyen helyzet veszélyeket rejtegetne mindenki számára. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lesz a végkifejlet, amely a jövőben jelentősen befolyásolja mind az európai, mind a világpolitikát.