Nagy baj az, ha a szerző magyarázkodik, hogy miért épp erről vagy arról a könyvről ír. Schäffer Erzsébet Temesvári lány című könyve – sajátos naplója – nemrégiben került a Szabadkai Városi Könyvtár kölcsönző osztályára. Amikor kikölcsönöztem, a kíváncsiság vezérelt: mi a titka, hogy ilyen rövid idő alatt ennyien olvasták, szinte csak néhány órát pihen a könyvtári polcon, és már viszik is tovább.
Az édesanya elvesztése minden ember esetében az élet egyik nagy tragédiája. Mindenki a maga módján dolgozza fel. Schäffer Erzsébet a látszólag legkönnyebb, valójában a legnehezebb útját választotta ennek: megpróbálta elmesélni az elmesélhetetlent. Felemás, félreértésekkel, ostoba csöndekkel teli viszonyukat, majd a betegségben, ápolásban együtt töltött utolsó éveket, napokat, perceket, amelyek hihetetlen közelségbe hoznak két embert egymáshoz. Meg azt, ami a szerettünk halála után az élőben itt marad.
„Tartottunk egymástól. Te tartottál tőlem, én tartottam tőled. Más lányt szerettél volna te, és más anyát akartam én. Ezt hittük egymásról. És közben ott voltak az ordító bizonyosságok. (…) Ott volt karnyújtásnyira, ami után igyekeztünk. Ott voltak a bizonyosságok. És mégis…”
Nehéz az emberi lét, az emberi kapcsolatok kibogozásához kapaszkodókat találni. Az írónő számára egyik ilyen kapaszkodó Mészöly Miklóstól származik, aki egyik nagy betegségén túljutva azt mondta neki: „Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég a teljes életre… ’’
Persze, még az ilyen, a lét titkainak mélységéig hatoló mondatokat is teljes egészében csak később ért meg igazán az ember. A türelem és az egymásra utaltság golgotáját – a betegszobába szorult világban is – mindenkinek egyedül kell végigjárnia. Nincs recept. De vannak mondatok, amelyek segítenek, amikor összeadódnak a saját tapasztalattal.
Néha visszafelé pergetve érti meg valaki a másik szempontjait, mint ebben a naplóban a lány az anya, a temesvári lányét, akinek sorsa onnan indult el, hogy szigorú anyja Kolozsvárról nem engedte el színitanodába Budapestre. És sajnos néha azt is visszafelé érti meg az ember, hogy arra, amit nem teszünk meg a másik emberért, mindig van kifogás, mentség, ám a lelkiismeret-furdalás az, ami megtéveszthetetlenül pontos. Még ha kényelmetlen is, a legjobb hallgatni rá.
Ez a sok évtizedes emlékekkel átszőtt napló, az utolsó, szoros kötődésben átélt évekről, érzésekről szóló önvallomás nekünk, gyerekeknek és a szülőknek is azt mondja, amit az írónőnek egy vidéki pap fogalmazott meg: „Az a csodálatos, hogy az emberi kapcsolatokban semmi sincs bebetonozva.”
